Súgó Vica

A három halász leterítette takaróját a vízparton, azon üldögéltek. Előttük a Duna hömpölygött, mellettük tűz lobogott. A bográcsban az aznapi fogás rotyogott. A víz halk csobogása, a tűz békés pattogása elandalította a halászokat, s a csillagos ég alatt meséket sugdosott a fülükbe. 
– Hát azt tudják-e, hogy a Sugovica honnan kapta a nevét? – kérdezte a legidősebb, s komótosan megtömte pipáját. 
– Azt mindenki tudja – szólt a másik, miközben megnézte a lobogó láng fölött rotyogó halászlevet. 
– Mindenki mást tud, maga melyiket ismeri? – kérdezte a harmadik halász. 
Az idős ember nagyot szippantott a pipából, kiengedte a füstöt, s belenézett az izzó parázsba. 
„A híd tövében állt Baja leghíresebb halászcsárdája – kezdte dörmögő hangon.
– Szívesen járt ide a férfi nép, mert nemcsak a halpaprikás volt kiváló, de a csárdásné lánya is igen szemrevaló fehércseléd hírében állt. Amíg az úrfik várták, hogy elkészüljön a vacsora, szemüket a fiatal lányon legeltették. Volt is rajta mit nézni. Gömbölyödött, ahol kellett, nem győztek benne gyönyörködni.
De nemcsak a módosabbak jártak ide, hanem a környéken tanyázó betyárok is. Így esett, hogy Vica, a csárdásné kikapós lánya, szerelembe esett a haramiák vezérével.
 
– Hagyd azt az ágrólszakadtat! Inkább valamelyik városi uraság fejét csavard el. Meglásd, még a zsandárokkal is meggyűlik a bajunk – korholta Vicát az anyja.
Az egyik földesúr fiának is nagyon megtetszett a lány. Az ifjú Grassalkovich szinte mindennap kikocsizott a csárdához, hogy láthassa. De hiába, a lány szíve már a betyáré volt. 
Az úrfi féltékenységében a zsandárokhoz fordult: 
– Vica az egyik csirkefogó szeretője. Ha kicsit megszorongatják, biztos elárulja, hol tanyáznak a zsiványok, s akkor rajtuk üthetnek. A zsandároknak több se kellett. Nyakon csípték Vicát: 
– Na te lyány! – szólt az őrmester – Ha elárulod, hol a betyárok tanyája, semmi bántódásod nem esik. Ha nem, mégy te is a tömlöcbe! 
Vica kétségbeesett. Ő? Tömlöcbe…? De hát az Imrét nem adhatja fel! Egyre azon tépelődött, mit tegyen… 

Az anyja se hagyott neki békét: 
– Csak nem mennél évekre tömlöcbe azért a senkiért?! Így hát szorult helyzetében Vica besúgta a betyárok tanyáját, a zsandárok pedig rajtuk ütöttek, és bilincsben vitték őket a bajai tömlöcbe. 
Az egyik betyár azonban, aki épp máshol csatangolt, megmenekült. Hamar híre ment, hogy Vica árulta be őket. Bosszút forralt. Egyik éjjel a csárdához lopózott. Anya és lánya rémülten riadt fel, ahogy betyár a szobába rontott. 
– Súgtál a zsandároknak, Vica… – suttogta. – Ugye, tudod, mi jár ezért? – mondta, s azzal kikapta az ágyból, és magával hurcolta a rémült lányt a folyó felé, szerencsétlen pára hiába jajveszékelt.”
– Hát így történt, hogy Súgó Vicát a betyár bosszúból a Dunába nyuvasztotta – fejezte be az öreg a mesét. 
– Nem valami vidám történet – mondta erre a halfőző, miközben a halászlét kóstolgatta. 
– Mindjárt elkészül. – Addig hallgassuk meg a maga történetét – mondta a harmadik halász, s körbeadta a pálinkás butykost. 
„Odáig minden stimmel, hogy a Grassalkovich fia szerelembe esett a lánnyal – kezdte a halfőző, miközben nagyot húzott a butykosból. 
– Vica hamar elfelejtette az ágrólszakadt betyárvezért, és az úrfi szeretője lett. Miután szerencsétlen lány megesett, az úrfi már rá se hederített. Állítólag az apja külföldre küldte, hogy elkerüljék a botrányt. Vica szerelmi bánatában, no meg szégyenében, a Dunának ment. Azóta is erről súg a víz!” 
– Ez se valami vidám befejezés – csóválta fejét az öreg. – És a maga története? – nézett harmadik társára. 
– Hát…, az enyém nem ilyen mesés.
– Nem baj, mondja csak! 
„Úgy tudom – kezdett beszélni a halász –, hogy a szláv ’suga’ szó piszkosat, rüheset jelent. A ’vodica’ meg vizet. Hát ebből a két szóból született meg ’sugo-vica’, azaz piszkos víz. Úgy mondják, hogy a város alatt a folyó száraz esztendőkben olyan sekély, hogy át lehet rajta gázolni. S ráadásul a belefolyó szennyvíz fertelmes bűzt áraszt, érezheti mindenki.” 
– Hát ez se túl vidám… – morogta az öreg. 
– Majd én felvidítom magát – szólt a halfőző. – Kész a vacsora! – s azzal a gőzölgő bográcsot leemelte a parázsról. 
A halászok a tarisznyájukból előszedték kanalukat. Körbeülték a bográcsot, és nekiálltak csendesen falatozni, miközben a Duna azt suttogta a fülükbe, hogy a bajai halászlénél nincs jobb a világon!

 

Hallgassa meg online