Fajsz fejedelem

A pusztai jeges szél őrülten verte a jurtán a takaróbőröket. Ha nem hozzáértő kezek kötözték volna a tartórácsokhoz, már rég leszakadtak volna. A sátor közepén fiatalasszony vajúdott. A szél beszökött a jurta felső nyílásán és felizzította a parazsat. Az asszony férje rakott rá pár ágat, úgy figyelte felesége izzadt arcát. 

A jurta berendezésén, a bőrökön, a takarónemezen látszott, hogy nem egyszerű család lakja. 
A szállásnak Jutas, Árpád fejedelem fia volt a vezére, ő várta elsőszülött gyermekének megérkezését. A fiú éjfél után született meg. A szél még mindig csapkodott, de a csecsemő olyan hangosan sírt fel, hogy túlharsogta a vihar moraját. 
– Jó erős tüdeje van – mondta atyai büszkeséggel Jutas, s karjába vette a maszatos csöppséget. 
– Mi legyen a neve? – kérdezte a pihegő asszonyka. 
– Fajsz – válaszolta a férfi, és gyönyörködve nézte elsőszülött fiát. Aztán tekintete a gyermek lábára tévedt, s elkomorult az ábrázata. A csöppség lábfején hat ujj volt. 
Reggel aggódva mutatta a szállás táltosának, mire az öreg Káskánnak felderült az arca: 
– Nagy ember lesz belőle, mint a nagyapja és a dédapja volt! Sorsát az Öregisten eleve elrendelte. Célja van vele… 
Elmúlt a tél. A szállás felszedelőzködött, és átvándorolt a nyári szálláshelyre, a Bakony hegyei közé. Lassan kizöldültek a fák. A kis Fajsz hamar totyogni kezdett, majd mikor a korabeli gyerekek még csak próbálgatták a lépéseket, ő már szinte szaladt. Látszott rajta, hogy erős legénykévé fog serdülni. Amikor elolvadt a hó, Árpád fejedelem lóra ült, s elvágtatott a távoli Bakony hegyei közé, hogy megnézze unokáját. Érdeklődve hallgatta az öreg táltost, s ő is elgondolkodott:
„Vajon milyen feladatot szánt ennek a gyermeknek az Öregisten?” 
– Táltost kell nevelni belőle – mondta Káskán. – Aki foggal vagy hat ujjal születik, annak ez az út van kijelölve. 
– Jó – bólintott a fejedelem –, tanítsd meg a tudományodra. S ha majd netán fejedelem válik belőle, hasznát veheti. Árpád elment, s többet nem jött vissza. 
A győztes pozsonyi csatát, ahol a magyarok legyőzték a támadó keleti frank és bajor sereget, még megérte, de aztán rövidesen eltávozott az élők sorából. A fejedelmi címet Solt fiának adta tovább. Jutas a magyar sereggel kalandozott szerte Európában, Fajszot közben az öreg táltos tanította. Mesélt neki a magyar népről, a távoli őshazáról és a hosszú vándorlásról. Fajsz itta minden szavát. Különösen a meséket szerette. Az öreg nem győzte őket ismételni: 
– Az égig érő fa ágai között lakik a Nap és a Hold, a tetején turulmadár ül. Gyökerei a föld alatt éppoly mélyre érnek, mint ágai a föld felett, s az a lenti világ kígyókkal, békákkal, férgekkel van teli. Csak a táltos tudja, hol áll ez a fa, s csak az arra kiválasztott mászhat fel rá. 

– A két testvért meséld el! – kérte a gyerek. 
– Hunor és Magor vadászni indult. Űzőbe vettek egy csodálatosan szép szarvasbikát, akinek a homlokán a Nap ragyogott, oldalán a Hold és a csillagok, agancsának ezer ágán ezer fáklya égett. A szarvas új hazába vezette őket, ahol elrabolták a király két szépséges leányát, és feleségül vették őket. Gyermekeikből lettek a hunok és a magyarok. 
– Üknagyanyámról is mesélj – kérte Fajsz. 
– Emese – kezdte a táltos – várandós volt, amikor álmában megjelent neki a turulmadár. Emese azt álmodta, hogy méhéből bő vizű patak árad, az folyóvá duzzad, s idegen földre folyik. A jövendőmondó úgy magyarázta neki az álmát, hogy hamarosan megszületendő gyermeke új hazába vezeti a népét, és utódaiból dicső királyok lesznek. Ő lett Álmos, a te dédapád, aki Árpáddal, a nagyapáddal erre a földre vezetett bennünket magyarokat. 
– Az hogy’ volt? – A hét törzs hét vezére – Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm – vérszerződést kötött, és fejedelemnek Álmost választották. Megvágták kezüket, és vérüket egy kupába csurgatták. 
„A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahová a szerencséd visz, oda követünk téged!” – mondták el fogadalmukat, és kézről kézre adták a kupát, hogy mindegyikük igyon belőle. Így szentesítették az esküt. 
– Hány fia volt nagyapámnak? – Árpádnak öt fia született: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas, aki az apád, és Solt. 
Mindegyiknek máshol van a szállásterülete, csak télen vonulunk egymás közelébe, a Duna két partjára. 
– Ha felnövök – mondta elszántan a fiú –, az én szállásom ott lesz, a Duna partján. 
– Addig még sokat kell tanulnod, úrfi – mondta neki az öreg táltos, és barátságosan a vállára ütött. Káskán ezután a táltosok tudományára tanította. Megismertette vele a különböző füveket, melyik gyógyító, melyik mérgező. Aztán a gombákat vették sorra: 
– Látod – mutatta az öreg –, ez a légyölő galóca. A főztje elbódít. 
Ez pedig – emelte fel vészjóslóan a kezét – a gyilkos galóca. Egy falat is elég belőle, hogy halált okozzon. 
Megmutatta a gyereknek, hogy’ képes révületben meglátni a jövendőt. 
– A lelked ilyenkor messzire száll, egész a csillagokig, s azok mutatják meg a helyes utat – mondta. – És van még egy fontos dolog: ha majd felnősz, kék és vörös lángok, szürke és pej csődörök vagy fekete és fehér bikák alakjában viaskodnod kell. Ha te győzöl, meg tudod változtatni az időjárást. Szárazság idején esőt fakasztasz a felhőből, vagy jégesőt küldhetsz oda, ahová csak akarod. 
– Már egyszer beszéltél a táltos paripáról, az hogy is van? – kérdezte a gyerek. 
Amikor Fajsz hétéves lett, édesapjától egy csikót kapott. Aki nem tudta, miféle jószág valójában, azt mondta volna, girhes kis gebe, s nem éri meg a nyarat. Fajsz viszont megtanulta az öreg táltostól, hogy minden este égő parázzsal kell etetni. Egy hónap után aztán úgy megtelt erővel, hogy játszi könnyedséggel ugrotta át még a legmagasabb akadályt vagy a legszélesebb árkot is. Igazi aranyszőrű táltos paripa lett belőle, s a fiú Babunak nevezte el. 

Amikor legközelebb a téli szálláshelyre vonultak, Babu úgy ugratott át a jeges Dunán, mintha csak patak lett volna. Fajsz körbenézett, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle: 
– Ez lesz a szállásom! Amikor legénnyé serdült, az apja magával vitte az első csatába, és Fajsz Babu hátán vívta meg első ütközetét, aztán sorra az összest. Talán ezért hitte mindenki legyőzhetetlennek. Fajszból idővel fejedelem lett, Solt halála után a vezérek pajzsra emelték. Ő is végigdúlta Nyugat-Európát. Vezetett hadjáratot Burgundiába, a Németalföldre, Frankföldre egész az Északi-tengerig. Nem hiába imádkoztak Európa templomaiban: „A magyarok nyilaitól ments meg, uram, minket!” 
Ám aki e világra születik, annak egyszer el is kell távoznia. Még akkor is, ha az égiek táltosnak címezték a földi sorsban. A szerencsétlen kimenetelű augsburgi csatában ő is ott veszett a Lech folyó partján Lehellel és Bulcsúval. A fejedelmek sorában Taksony követte, majd Géza, végül Vajk, aki István néven lett a magyarok első királya.

---

A legenda forrása

Az égig érő fa: Az égig érő fa ágai között lakik a Nap és a Hold, a tetején turulmadár ül. Gyökerei a föld alatt éppoly mélyre érnek, mint ágai a föld felett, s az a lenti világ kígyókkal, békákkal, férgekkel van teli. Csak a táltos tudja, hol áll ez a fa, s csak az arra kiválasztott mászhat fel rá. 
Forrás: Képes Krónika

 

Csodaszarvas: Hunor és Magor vadászni indult. Űzőbe vettek egy csodálatosan szép szarvasbikát, akinek a homlokán a Nap ragyogott, oldalán a Hold és a csillagok, agancsának ezer ágán ezer fáklya égett. A szarvas új hazába vezette őket, ahol elrabolták a király két szépséges leányát, és feleségül vették őket. Gyermekeikből lettek a hunok és a magyarok. 
Forrás: Képes Krónika

 

 Emese álma: Emese várandós volt, amikor álmában megjelent neki a turulmadár. Emese azt álmodta, hogy méhéből bő vizű patak áradt, amely folyóvá duzzad, s idegen földre folyik. A jövendőmondó úgy magyarázta neki az álmát, hogy hamarosan megszületendő gyermeke új hazába vezeti a népét, és utódaiból dicső királyok lesznek. Ő lett Álmos.
Forrás: Képes Krónika

 

Hallgassa meg online