Magos tornyú Szentkirály

Magos tornyú Szentkirály

 

A Szelidi-tótól keletre, Szentkirály pusztán az öregek szerint egykor vár állott. Az arra kanyargó vízfolyást is Vár-foknak nevezik a helyiek. Itt állt egykor a Szent István királyunk tiszteletére épített kicsiny, kerek templom s körülötte egy tucat házikó. Bár kis falucska volt, mégis jelentős, mert az Akasztó felől érkező szekeresek, kereskedők és marhakereskedők az Örjeg mocsáron átkelve Szentkirályon állhattak ismét szilárd talajon. 
Veszélyes hely az Örjeg. Aki nekivágott az ingoványnak, annak egyik irányban a szentkirályi templom tornya, a másikban Akasztó dombra épült temploma mutatta a helyes irányt. A helyieken kívül azonban senki nem merészkedett ide, vagy ha mégis, szekerestül elnyelte a láp. 
A mocsáron túl a táj változatos képet mutatott a homokbuckákkal.
Demeter határában a két nagyobb homokbuckát Tevehalomnak nevezte el a nép. S hogy hol láttak a derék emberek tevét a magyar pusztán? Hát biz’, a törökkel együtt ez a furcsa állat is beköltözött a vidékre, s a lakosságnak a „púpos lovakkal” is meg kellett barátkoznia. 
Később, ha valaki megkérdezte, hol van Demeter falu határa, a válasz az volt: 
– Hát a Tevehalomnál! 
A gyászos mohácsi csata után, amelyben az ifjú Lajos király is odaveszett, a török elfoglalta Kalocsa és Pataj környékét, Szentkirályt is. A bíró házába költözött egy aga, és elkezdődött a török bázis kiépítése. A parasztokat kihajtották a demeteri erdőbe, ahová a keceliek, csengődiek, akasztóiak is jártak fáért. Jókora tölgyeket vágtak ki, és bekerítették velük a templom körül kimért négyzetforma helyet. A cölöpöket mélyen leásták, közéjük fűzfavesszőt és tüskés gallyakat fontak, majd betapasztották sárral. A négy sarokba négy tornyot húztak, kívül a falak köré mély árkot ástak, s belevezették a templom mellett folydogáló patak vizét. Elkészült a palánkvár, vagyis – ahogy a török hívta – a „párkán”. 
A palánkvárban alig hetven ember lakott a magyarok házánál rútabb, földbe ásott, sátorszerű, nyirkos lyukakban. Többségük nem is török, hanem bosnyák és szerb martalóc, fegyverforgató katona volt. Kivéve a pap, vagyis az imám, aki a kis kerek templomba költözött.
A környéket sokszor látogatták a végváriak, hogy a törököket megregulázzák. Főleg Egerből jöttek vitézek, s egy alkalommal Kamuthy Farkas vezette a kis csapatot. A huszárok bálványozták fiatal parancsnokukat, aki izsáki születésű volt, és a Kolon-tó partján egy párviadalban levágta Buka-Turk basa fejét, utána három éjjel, három nap párviadalozott Isák béggel, a szultán testőrparancsnokával, akivel hajdanán pajtások voltak. 
Ahogy a lovasok elérték a lápvilágot, óvatosan haladtak. Egyszer csak egy öreg fűzfa lombkoronájából valaki halkan odaszólt nekik: 
– Vitéz urak, vitéz urak… 
Az élen lovagoló Kamuthy felkapta fejét, majd megrántotta a gyeplőt. 
– Ki van ott? – kérdezte éles hangon, s keze a kard markolatára vándorolt. 
– Csak én, a Lackó, vitéz urak – s azzal leugrott a fáról egy suhancformájú legényke, éppen eléjük. 
– Tán varjú vagy, komám, hogy fán fészkelsz? – kérdezte egy huszár, mire a többiek felnevettek. 
A legényke azonban bátran nézett rájuk: 
– Inkább sas! – mondta összehúzott szemmel. 

Kamuthy rögtön értette:
– No, sas komám – szólt neki –, aztán mit láttál onnan fentről? 
Lackó szemében huncut szikra gyúlt: 
– Láttam a járást a mocsárban, ahol a pogány háta mögé lehet kerülni.
A vigyorgó vitézek erre elcsöndesedtek. Kamuthy röviden tanácskozott két hadnagyával, majd a csapat kettévált. Néhányan ellovagoltak a palánkvár irányába, a többiek kipányvázták lovukat. 
– Vezess, komám! – szólt Kamuthy. 
Lackó belépett a nádasba, a huszárok követték. 
– Csak óvatosan, vitéz urak. Az ingovány igen kedveli az idegent: lehúzza a mélybe, és többé nem ereszti. 
Ezután több szó nem esett. Minél beljebb értek, annál nehezebb volt a járás. Ráadásul a szúnyogok rajokban támadtak rájuk. Lackó azonban mindig mutatta a zsombékos helyeket, ahová nyugodtan léphettek. 
Mikor a palánkvár közelébe kerültek, a törökök észrevették a toronyból a csapat másik felét, a vár felé tartó lovasokat, s megfújták a kürtöt. Szélesre tárult a palánkvár kapuja, kitódult rajta egy tucat pogány. 
A huszárok vágtára fogták, a törökök vad kiáltások közepette utánuk iramodtak. Csak akkor csöndesedtek el, amikor a többi huszár előlépett a mocsárból. 
Az egri vitézek kétszer annyian voltak, mint a törökök, játszva elbántak velük. 
– Tényleg sas vagy, komám – dicsérte Kamuthy a legénykét, akinek büszkeségtől dagadt a mellkasa. 
– Ha felnősz, és majd szolgálatot keresel, engem keress! – mondta még, s azzal elvágtatott csapatával és az elejtett a foglyokkal. 
A budai basa tajtékzott, amikor hírét vette a csetepaténak. Az egriektől követelte a foglyokat, és hogy hagyjanak békét a katonáinak. Kamuthy persze nem vette komolyan a parancsot. Csapata nem sokkal később a Dunánál vetett cselt, és több török sajkát elsüllyesztettek. Harc közben Kamuthy megpillantotta a szentkirályi palánkvár parancsnokának magas turbánját, félrelökte a rátörő pogányokat, s kivont szablyával az aga előtt termett. 
– Ennek hagyd meg a fejét, Farkas! – kiáltotta egyik tiszttársa.
– Jó pénzt fizet érte a budai basa. Kamuthy vigyorogva bólintott, és kiütötte az aga kezéből a görbe kardot. 
A budai basa haragjában majd’ eszét vesztette. Iszonyatos mérgében nem akarta kiváltani a foglyokat.
– Nem baj – mondta erre Kamuthy az embereinek.
– Most meglephetjük a palánkvárat, nincs parancsnokuk. 
Így is tettek. A török katonák a párkán melletti réten kaszáltak, lovukat kikötözték. A lesből rájuk támadó végváriak a kaszáló törököket foglyul ejtették, és elvittek 41 lovat. 
Hanem aztán a vár hamarosan tönkrement, a török elhagyta, a magyarok pedig beköltöztek Patajra. Ők tartották meg a vár legendáját, és mesélték tovább gyermekeiknek és unokáiknak. A vár helye még sokáig látszott benne a kis kerek templommal, amely a pusztában messziről kimagaslott. Ha megkérdezték a juhászokat, merre viszik a nyájat, mindig mondták:
 – Magos tornyú Szentkirály felé, Ömer székéhez, meg a Pirka rétre, ahol a törökök 41 lovát megugrasztották az egri vitézek.

 

A legenda forrása
A fejezetben több eredeti forrásból származó szöveget használtak fel nagyobbrészt szó szerint, néhol kiegészítve, kiszínezve.

 

Forrás: Pánya István–Rosta Szabolcs DUNAPATAJ-SZENTKIRÁLY PALÁNKVÁRA 2016–17. ÉVI KUTATÁSAINAK ÖSSZEFOGLALÁSA. In: CASTRUM. A Castrum Bene Egyesület folyóirata 22. szám, Budapest, 20

 

Hallgassa meg online