A megrepedt harang

Hó borította a tájat. Csak az evangélikus templom tornya látszott ki a szikrázó fehérségből, s a hófödte kupacokból felszálló füstgomolyok jelezték: nem állt meg az élet. Az Úr 1822. esztendejének utolsó napját írták. Az egyik hóbucka alatt Petrovics István háza lapult. Módos ember volt a gazda, néhány esztendeje ő bérelte a kiskőrösi mészárszéket, és nem sok idő múltán kocsmát is nyitott. Családját még Lipót király idejében Nyitrán nemesi rangra emelték, s mint szeme fényét, úgy őrizte a „kutyabőrt”. Mikor megnősült, apósa egy faládával ajándékozta meg. Míves mestermű volt ez
a javából: négy lábon állt, barna keményfából készült, fedelét két vaspánttal rögzítették. Belső felére sötétpirossal az apósa festette: „Stephanus. Petrovits. Domonyi. Septr. Anno. 1815.” A ládát egyszerű címkéjű öntöttvas zárral lehetett lelakatolni. István ettől kezdve minden összegyűjtött vagyonkáját és családi iratát ebben a ládában őrizte. A nemesi oklevelet is, amely összetekerve egy titkos rekeszben lapult. A ház ura a segédekkel még hajnalban ellapátolta a mészárszék elől a havat, s ő is beállt dolgozni. Úgy talán gyorsabban telik az idő, de a gondolatai máshol jártak, nem tudott a munkára figyelni. Hol egy fél disznót ejtett le, hol a marhabelsőséggel teli tálat lökte fel. Izgalmában még az ujját is elvágta. A segédek noszogatták, hogy menjen inkább haza. Felesége reggel óta vajúdott. Mire hazaért, az asszony fájásai felerősödtek. Gyorsan befogta a lovakat a szánba, és maga hajtott el a bábaasszonyért. A cseléd vizet forralt, izgatott volt, azt sem tudta, hová kapjon. Aztán a bábával együtt serénykedett az asszony körül, István pedig a ház előtt egyik szivarról a másikra gyújtott, és így ment ez estig. A református templom harangja elütötte már a nyolc
órát, s a falu lassan elcsendesedett. Kialudtak az olajlámpások, sötétség borult a hófödte házakra. Csak a Petrovicsék ablakán szűrődött ki fény, a vajúdó asszony mellett virrasztottak.
Egyszer aztán gyereksírás szűrődött ki. István berontott a fülledt szobába:
– Széna, vagy szalma?
Mindenképpen fiút szeretett volna. De hát melyik apa az, aki elsőszülöttjének nem fiút vár?
– Kisfiú – mondta a bába kissé bizonytalanul.
– Csak nincs valami baj?
– Nagyon gyengécskének nézem – mondta óvatosan a bába. – Van itthon spiritusz?
– Itthon nincs, de a kocsmában igen.
– Akkor hozzon gyorsan, amennyit csak bír!
Istvánnak nem kellett kétszer mondani, már rohant is. Nemsokára egy kisebb hordót hozott lihegve. A spirituszt egy fateknőbe öntötték, felmelegítették, majd a bábaasszony óvatosan belefektette a síró csecsemőt.
– Mit csinál?! – kerekedett el Mária szeme.
– Ne féljenek, ez segíteni fog.
A bába bölcsen hallgatott arról, hogy a gyenge csöppség nagy veszélyben van, és ez az egyetlen esély, hogy megmaradjon. A javasasszony értette a dolgát, mert hamarosan megszűnt a sírás.
Mindannyian árgus szemmel figyelték a gyereket. A spiritusz fojtogató szaga miatt a bába résnyire kinyitotta az ablakot. A hideggel együtt halk harangszó kúszott be a fülledt szobába.
– Mi a csoda? – kapta fel a fejét István.
– Én már az előbb is hallottam – szólalt meg bátortalanul a kis cseléd –, csak nem mertem mondani. Akkor szólalt meg, amikor éppen kibújt – és a spirituszban fürdőző csecsemő felé biccentett. István szélesre tárta az ablakot, s most már tisztán hallották: a református templom kisharangja egyre erősebben kongott. Több háznál is világosság gyúlt, mások is meghallották a harangzúgást. A férfiak felöltöztek, a templomhoz siettek, azt hitték, tűz ütött ki. Addigra már a tiszteletes úr és a harangozó is megjelent.
– Mi ez? – néztek össze az emberek. – Hisz senki nem húzza. S valóban, a kötél magától rángott. Jobban mondva a harang rángatta.
– Hallgattassa már el! – szólt erélyesen a pap a harangozónak, mire az belekapaszkodott a kötélbe, de aztán ő is csak himbálózott azzal együtt.
Mások is próbáltak belekapaszkodni a kötélbe, de mindhiába: a harangot nem lehetett elhallgattatni. Ami a falubelieknek nem sikerült, az az első napsugárnak igen. Ahogy pirkadni kezdett, a harang is egyre halkabban szólt. Mikor aztán a nap felbukkant az égen, elhallgatott. Miután a harangozó közelebbről szemügyre vette, látta ám, hogy az őrült kolompolásban megrepedt.
– Újra kell önteni – állapította meg fanyar ábrázattal a tiszteletes. Az emberek találgatták, de sehogy sem tudtak rájönni, mitől kezdett el magától kongani a harang. Azóta persze már mindenki tudja. Hiszen nem pusztán egy gyermek született akkor éjfélkor, hanem a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. Petrovics Sanyikából aztán Petőfi Sándor lett, aki évek múltán édesapjától megörökölte a nagybecsű ládát. A költő rendre bele is szőtte verseibe. Ezt a néhány sort talán mindenki ismeri:

„Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobából.”

Nem is verték ki, hiszen Hrúz Mária tyúkját – a míves ládához hasonlóan – nagy becsben
tartotta mindenki, még a Morzsa kutya is. Az ország viszont magát Petőfit tartotta nagy becsben, és emlékére Segesváron, ahol a szabadságharc
idején nyoma veszett, egész alakos ércszobrot állítottak a főtéren. Az első világháború idején Budapestre szállították, hogy a pusztulástól megóvják. Egy ércöntödében tárolták, várva az alkalmas időt, hogy visszakerülhessen eredeti helyére. A gyászos trianoni békediktátum azonban a szobor sorsába is beleszólt. A „gazdátlanná” vált műalkotásra több anyaországi település – köztük Kiskunfélegyháza – is bejelentette igényét. Félegyházán már az 1900-as évek elején elindult egy nagyszabású gyűjtőakció, így határtalan volt a város öröme, amikor a Petőfi Társaság nekik ítélte meg a szobrot. A műalkotást 1922 februárjában lovas kocsival szállították Félegyházára. A város határától hat fehér ló húzta a kocsit, amelyen Petőfi Sándor szobra feküdt nemzeti színű zászlóval letakarva. Az avatón melyik vers is hangozhatott volna el elsőnek, ha nem az Anyám tyúkja?

 

Petőfi harangja

A kiskőrösi evangélikus templom kisebbik harangjához kapcsolódó régi legenda alapján a lelkészek feljegyezték, hogy a népnyelv szerint ez a harang megkondult Petőfi Sándor születésének éjjelén. A harangot 1831-ben átöntötték, ami jelentheti azt is, hogy a harangot valami sérülés következtében kijavították.
Forrás: Az evangélikus templom „Petőfi-harangja”: A kiskőrösi evangélikus igazgató lelkész jelentése a déli evangélikus egyházkerület püspökéhez. Forrás: Kiskőrösi Evangélikus Irattár

 

Petrovics István ládája

A barna keményfából készült, négy négyzetes lábon álló láda fede- le két vaspánttal rögzített, túlér a peremen, elöl egyszerű címkéjű öntöttvas zár látszik. A láda belső felén sötétpiros színű felirat olvasható: „Stephanus. Petrovits. Domonyi. Szék. álló: legény. Die. 77. Septr. Anno. 1815.”

A láda belsejében egy kisebb rekeszt rögzítettek, ennek csak nyomai maradtak meg. A láda Kéry Gyula gyűjtése, Hrúz Ádám adománya a Petőfi Társaságnak, 1953 óta Petőfi Sándor szülőházában található Kiskőrösön.
Forrás: Kalla Zsuzsa – Ratzky Rita: Beszélő tárgyak. A Petőfi család relikviái. Petőfi Irodalmi Múzeum, 1997

 

Hallgassa meg online