Gyulai vitézek

A gyulai vitézek már hat hónapja nem kapták meg a zsoldjukat, s emiatt békétlenkedtek. A koszt is egyre soványabb lett, lötyögött rajtuk a dolmány. 
Hegedűs János összehívta az elégedetlenkedőket. 
– Én azt mondom – szólt hozzájuk –, menjünk követségbe Kercsényi kapitányhoz, és követeljük a jussunkat. 
– S ha megtagadja? – kérdezte Beke Pál. 
– Akkor majd jól kupán vágjuk – válaszolta Hegedűs, mire a legények jót nevettek.
 – Menjünk – bólogattak. 
– Kapitány uram, instálom – kezdte Hegedűs –, üres az erszényünk, és három napja nem ettünk egy tisztességes falatot. Fával nem lakunk jól.
 A kapitány zordan mordult rájuk: 
– Csak itt henyéltek naphosszat, s a király kenyerét ennétek. Mikor voltatok utoljára portyán? – szegezte rájuk szúrós tekintetét. – Mikor szereztetek foglyot, akit aztán jó pénzért kicserélhetnétek? Mikor húztatok karóra török fejet utoljára? Elcsendesedtek a legények, hisz igaza volt a kapitánynak. Jó ideje már csak henyéltek a vár falain belül. Lesütött fejjel elszéledtek. 
– Próbáljunk szerencsét – tanácsolta Beke –, hátha sikerrel járunk. 
A tanácsot tett követte. Megfújták a trombitát, majd felnyergelték a lovakat. 

Másfél száz embernyi csapat állt össze. Egész éjszaka lovagoltak. Átúsztattak a Tiszán, napkeltére elérték a bugaci homokot. Úgy döntöttek, megpihennek, s éjszakára is maradnak. Az egyik halom tetejére őrt állítottak, s lenyergelték a lovakat. 
Alig pihentek le, amikor az őr felkiáltott: 
– Katonák! 
Beke nyomban felszaladt hozzá, és ő is a messzi távolt fürkészte. 
– Pogánynak nézem őket, vörös a zászlajuk. 
– Hányan lehetnek? – ért oda Hegedűs.
– Öt-hatszázan – becsülte meg őket Beke. 
– Túl sokan vannak hozzánk képest. Én azt mondom, lapuljunk meg, míg továbbállnak. Hegedűst erre elfutotta a méreg: 
– Azért lovagoltunk ennyit, hogy gyáva nyulak módjára üregbe bújjunk? Itt a jó alkalom, hogy zsákmányt szerezzünk. 
– Bolond vagy, János – védekezett Beke. – Túlerőben vannak. 
– Hát akkor majd elválik az ocsú a búzától. Elválik, ki a vitéz, és ki nem. Kinek bátor a szíve, amikor belenéz a pogány disznók szemébe! 
A tábor is két részre szakadt. Voltak, akik Bekéhez hasonlóan a józan eszükre hallgattak, a többség viszont pont olyan heves volt, mint Hegedűs. 
Közben a török felderítők felfedezték őket. Eldőlt a kérdés. Villámgyorsan újra felnyergelték a lovakat, és elindultak a pogányok felé. 
– Jézus, segíts! – kiáltották a magyarok. 
– Allah irgalmazzon! – üvöltötték a törökök. 
Összecsapott a két tábor. Porzott a homok a lovak patái alatt, szisszentek a nyílvesszők, csattogtak a kardlapok. 
– Disznó pogányok! Gyaur kutyák! – röppentek az ég felé a szitkok. 
A törökök létszámfölénye hamarosan megmutatkozott. 
Jóval odébb egy öreg kun legeltette unokájával a barmait. Felfigyeltek a csatazajra. 
– Nagyapa, nagyapa! – kiáltotta a legényke. – Nézd! A pogány disznók vágják a mieinket. 
Jól látták, hogy a turbánosok sokkal többen vannak. 
– Segítsünk nekik!– mondta az öreg. 
– De hogyan? 
Az öreg kun megvakarta fejét a süvege alatt, miközben mandulavágású szeme ravaszul megcsillant.

Közben a gyulaiak elkeseredetten védekeztek, de tudták, már nem sokáig tarthatják magukat. 
– Most aztán belenézhetsz a szemükbe! – kiáltotta Beke a társának, miközben levágott egy pogányt. Hegedűs elszántan küzdött, egyszerre ketten is támadták. Ekkor hatalmas porfelleg közeledett a viaskodók felé. Felnéztek. 
A törökök tudták, hogy nincs a közelben másik csapatuk. Azt hitték, erősítés érkezik a magyaroknak. Elbizonytalanodtak. 
A gyulaiak kihasználták a zavart, s újult erővel támadtak nekik, mire a törökök teljesen összezavarodtak. Hirtelen jobbnak látták megfutamodni. Hátat fordítottak, s iszkoltak, ahogy csak a lovuk lába bírta. 
A magyar vitézek ekkor szemügyre vették a közelgő sereget. 
– Vajon kik lehetnek? – találgatták.
Hát, amint közelebb ért a felmentő csapat, akkor látták, hogy nem katonák, hanem egy csorda marha vágtat feléjük. A csalafinta kun meg a fia hajtotta őket a megmentésükre. Elkapták az öreget, és hangos éljenzések közepette a levegőbe dobálták. 
– Éljen! Éljen! – harsogott a bugaci puszta.

Miután kiujjongták magukat, körbenéztek a csatatéren. Temérdek pogány feküdt mindenütt, jó néhányan csak megsebesültek. Számba vették a saját veszteségüket is. A csapat fele, 75 jó magyar vitéz odalett. 
– Hegedűs, Hegedűs! – kiáltozta torkaszakadtából a csupa vér Beke. – Élsz?
– Élek… – jött az alig hallható válasz két török alól –, de már csak alig. Beke odaugrott, lehúzta róla a törököket, és talpra rángatta félholt pajtását. 
A vitézek összeszedték halott bajtársaikat, s az elesettekhez méltón elföldelték őket. A közeli ligetből fákat vágtak ki, leszúrták a sírokhoz, s teletűzdelték az ellenség levágott fejével. 
A sebesültek között volt a törökök parancsnoka, egy vajda. 
– No, ezért szép pénzt fizetnek majd – mosolygott fáradtan Hegedűs. – Látod, én megmondtam, hogy támadjunk. 
– Meg, az öregapád térde kalácsát – s azzal Beke jól hátba vágta bicegő pajtását. 
Esztendő sem telt, s a gyulai vitézek hőstettét megénekelték a históriások: 
„Emlékezzünk az király végházárúl, Körös mellett az Vég-Gyula várárúl, Vég-Gyulában gyulai vitézekrűl…”

 

A legenda forrása

A fejezetben eredeti forrásból származó szöveget használtak fel lerövidítve, néhol kiegészítve, kiszínezve. 
Forrás: Cantio de militibuspulchra / Szép ének a katonákról – 1561

 

 

Hallgassa meg online