Kamuthy vitéz

Az Izsák határában meghúzódó tó nagy részét sűrű nád borította. Élelmet és munkát adott falu népének, halat a bográcsokba, nádat a házak fedelére. Ha pedig a balszerencse úgy hozta, a náderdőben megbúvó szigetekre menekültek a veszedelem elől. A tó soha nem apadt ki, bármekkora volt is a szárazság, egy bő vizű forrás táplálta. Mondják a régiek, hajdanán a víz lóderéknyi vastagságban bugyogott fel a föld mélyéből. 
A tó nyugati részén dús legelő terült el, itt legeltették a marhákat. Ez a vidék azonban nem volt mindenhol üde zöld, leginkább csak homokos. Egy vihar alkalmával a futóhomok betemette a legelésző marhacsordát, csak a bika feje látszott ki, s messzire elhallatszott fájdalmas bőgése. A falusiak a buckát Bikatoroknak nevezték el. 
A futóhomok néha nagy pusztítást végzett, ha végigsöpört a tájon, fákat, házakat borított be. De aztán jött ennél nagyobb veszedelem is: a török szállta meg az országot, s 150 évig élősködött a magyar népen. Buka-Turk basa hadai a Bikatoroknál verték föl szállásukat. 
Kezdetben mindennaposak voltak a portyázó csapatok rajtaütései. Az izsákiak felküldtek egy suhancot egy magas fa tetejére az út mentén, hogy onnan lesse a határt. Ha meglátta a közeledő törököt, hangos kolompolással jelezte, s a falu népe már menekült is a tó biztonságot adó ingoványába. Az utánuk merészkedő pogányokat rendre elnyelte a mocsár. 
Ahogy telt az idő, a törökök már nem fosztogattak, megelégedtek a sarccal. Buka-Turk basa díszes sátra előtt ülve vette lajstromba az adót: dénárt, élelmet, takarmányt. De ez nem volt neki elég, mindig egy újabb magyar hajadont kéretett magához valami finom étellel, akivel aztán egy hétig mulatott a sátrában.

Kiskőrösön járt egy portyázó egri szabadcsapat, itt szolgált egy Kamuthy Farkas nevű, izsáki vitéz is. Amikor a legény hazajött látogatóba a faluszéli házba, családját nagy bánatban találta. Szegény édesanyja úgy sütötte a kacsát, hogy közben potyogtak a könnyei. 
– Édesapám, édesanyám, mire ez a sok könny? – kérdezte idős szüleit. 
– Jaj, fiam, ne is kérdezd – tördelte a kezét az anyja. 
– Holnap a húgodnak kell elvinnie az elemózsiát a basa sátrába… – zokogta. 
– No, húgom – állt a legény a testvére elé –, nem mész te sehová! – azzal felpattant a lovára, és elvágtatott.
A basa hiába várta napokig a kiszemelt leányzót az elemózsiás kosárral, végül díszes kíséretével maga ment el a faluba, hogy utánajárjon, mi végre késlekednek. Itt már várta őket Kamuthy vitéz a falu elöljáróival. A legény a kezét nyújtotta, de a basa csak nézett. Náluk nem volt szokás a kézfogás. A legény azonban olyan elszántan tartotta a markát, hogy a basa kénytelen volt belecsapni, ha nem akarta, hogy gyávának tartsák. Kamuthy úgy megszorította a basa gyémántgyűrűkkel ékesített kezét, hogy még a vére is kiserkent. A török éktelen haragra gerjedt. Hogy jön ehhez ez a senkiházi?! 
– Te gyaur kutya! Állj ki ellenem kopjatörésre, ha mersz…! – sziszegte eltorzult arccal. – Lekolontálom a fejed. 
Most a legény cselekedett török szokás szerint: mélyen meghajtotta magát, jelezvén, hogy elfogadja a kihívást. 
– Mit akar a fejemmel csinálni? – kérdezte a vitéz az elöljáróktól, miután a török nagy dirrel-durral távozott. 
– Kólintja, kolontálja… – magyarázták neki az öregek. – Az ő nyelvükön azt jelenti: levágja. 
„No komám, inkább én kolontálom le a te fejedet” – gondolta magában a legény, és visszavágtatott a csapatához Kiskőrösre. 
A basa, miután lecsillapodott, megbánta az elhamarkodott hősködést. De a kihívást már nem lehetett visszavonni. Szégyen lett volna, ha eláll… Másnap hajnalra tűzték ki a bajvívást. Mindkét fél népes táborral érkezett a tó partjára. A legényt katonatársai kísérték. Miközben a két küzdőt páncélruhába öltöztették, kijelölték a tisztánlátókat, akik a viadal tisztaságáért felelnek, s kicserélték a túszokat. Ha valamelyik küzdő vagy tábor cselvetésre készülne, a túszok az életükkel fizetnek. 
Hangos biztatások közepette indult egymás felé a két harci mén, csillogott a felkelő nap sugara a kopják hegyén. Kamuthy már az első csörténél kiütötte a basát a nyeregből. Lábon folytatták a küzdelmet. Szablyával viaskodtak tovább, de nem sokáig, a legény hamar leütötte a pogány fejét. 
A magyar tábor fülsiketítő éljenzésben tört ki, ahogy Kamuthy felemelte diadala jelét, a levágott fejet. A trófeát egyenesen Kecskemétre vitte. 

A város és Izsák között határvita folyt, a kecskemétiek a város határkövét közvetlenül Izsák falu széléhez akarták tenni, pont oda, ahol Kamuthyék háza állt. Kecskemét város bírája azonban amikor meglátta a levágott fejet, így szólt a legényhez: 
– Ülj vissza a lovadra! Menj, és hasíts ki egy akkora darabot Izsák körül, amennyit egy nap alatt körbe tudsz lovagolni, ott lesz a határ! 
– Ezzel hálálta meg a vitéznek, hogy a garázda töröktől sikerült megszabadítani a környéket. 
Így történt, hogy Kamuthy vitéznek köszönhetően a falu területe a többszörösére nőtt. S a tavat attól fogva Kolon-tónak nevezték, emlékezve arra, hogy a legény a török fejét itt kolontálta le.

 

Hallgassa meg online