A Tisza tündérei

A Tisza tündérei

 

Már éjfél is elmúlt. A szomszéd tanyáról Kécske iparkodott hazafelé a karai határban. Bátran lépdelt a sötétben, jól ismerte a járást. Egyszer csak vidám énekszóra lett figyelmes. 
Vajon kik mulatnak? – hegyezte a fülét, és a hangok irányába indult. Azonban ahogy közelebb ért, a hangok hirtelen elhallgattak. Senkit nem látott. Egy pillanatra elbizonytalanodott, nem csak képzelődött-e. Másnap reggel aztán visszatért, hogy megnézze a helyet világosban is, és látta, hogy a füvet letaposták. Hát mégis igaz! Nem csak a képzelete játszott vele. 
Fülébe csengett a legenda, amit még nagyanyja mesélt régen: 
„Hét tündér él a Tiszában. Teliholdkor kijönnek a vízből, és hajnalig múlatják az időt. Aki meghallja az éneküket, rabjává válik. Bűvös hangjuk megbolondítja a férfiakat, még a vízbe is utánuk mennek. Már sok legény veszett a Tiszába a csalóka tündérének miatt.” 
Kécskének ezután nem volt nyugta. Alig várta, hogy ismét kikerekedjék a Hold. Munka közben, a szántón másra sem gondolt, mint a bűvös énekszóra. Akárhányszor felidézte magában, megremegett, és arcát elöntötte a tűz. 
A telihold alatt megcsillantak a hullámok, a Tisza csendesen folydogált. Ám hirtelen csobbant a víz, s egy árny suhant a part felé, majd öt másik követte. A telihold sugara rájuk vetődött: hat gyönyörű tündér lépdesett a harmatos fűben. 
– Itt jó lesz – állt meg Hullám, aki elsőként jött ki a habok közül. 
– A múltkoriban nem itt voltunk? – nézett körül Sodrás. 
– Nem – válaszolta Csillám. 
– Jóval odébb. 
– Akkor jó lesz itt – bólintottak a többiek, és letelepedtek a harmatos fűbe. 
Hamarosan felcsendült az ének. Szomorú dallam szállt az éjszakai pusztában. 
Aztán vidámabb következett, majd még vidámabb. A hat tündér táncra perdült, úgy énekelt.
Azon az éjszakán Kécske a határt járta, és egyre csak fülelt. Mikor meghallotta az éneket, megborzongott, lába megremegett. Aztán összeszedte minden bátorságát, és elindult a hangok irányába. Most sokkal óvatosabban lépdelt, mint a múltkor. Ügyelt arra, nehogy a tündérek észrevegyék. Egy bokor mögé húzódott, onnan figyelte táncukat. 
A tündérek pörögtek, mint az orsó, oly sebesen, mint a forgószél. Néha felemelkedtek a levegőbe, majd visszahuppantak a földre, s táncoltak tovább. Kécske megbűvölten nézte őket, különösen az egyiket. Annyira magával ragadta a tündér tánca, hogy önkéntelenül felszisszent. Hirtelen abbamaradt az ének és a tánc. A tündérek tekintete a bozótra szegeződött, s a telihold fényében meglátták a leskelődőt. 
Hirtelen azt sem tudták, mit tegyenek. Eddig még soha senki nem leste ki a titkukat. 
Ahogy Csillám a legényre nézett, tekintetük egy pillanatra összefonódott. Aztán Hullám csettintett egyet, s a következő pillanatban már csak a letaposott fű mutatta, hogy táncoltak ott. 
Kécskének ettől kezdve még kevésbé volt nyugovása. A munkát hanyagolta, naphosszat a folyó partján ücsörgött, a víz sodrását leste. Néha mintha elúszott volna valami sötét árny a víz alatt, de soha nem tudta eldönteni, hogy tündér volt-e, vagy hal. 
Tündérek voltak, bizony, és a víz alól aggódva figyeltek. Mi lesz, ha a legény nekimegy a Tiszának? Következő teliholdkor nemcsak Kécske leste ki a tündérek táncát, hanem még valaki. Őt azonban nem a vágy, hanem az irigység hajtotta. Ő volt a hetedik tündér, Örvény, akit társai kitaszítottak maguk közül. 

Igaz, hogy a tündérek megbabonázták énekükkel a férfinépet, de elcsábítani, elveszejteni egyáltalán nem akarták őket, csupán a maguk örömére mulatoztak. Azért kerestek minden teliholdkor másik helyet a táncukhoz, hogy még véletlenül se bűvöljenek meg senkit. Azonban Örvény akkor érezte magát elemében, ha valaki a hatása alá került. Sokszor egyedül is kiszökött a vízből, és akit megbűvölt, becsalta a hullámok közé, ahol a szerencsétlent lehúzta a víz örvénye. Miatta terjedt el a tündérekről a gonosz legenda. Társai kiközösítették, és azóta egymagában leste áldozatait. Ezután kapott szárnyra a hír: boszorkány járja a pusztát!
Amikor megleste tündértársait, Örvény szíve irigységgel telt meg. Addig nem nyugodott, amíg valakin valami rontást nem tett a tündértudományával. A vágyakozva leselkedő Kécske éppen kapóra jött neki. 
A legény megérezte, hogy rajta kívül van még valaki a parton, és körbekémlelt. Ahogy megrezzent, a tündérek észrevették és egy pillanat alatt szétrebbentek. Mire a legény feleszmélt, a parton már csak a letaposott füvet látta. 
Elindult a folyó felé, illetve, csak indult volna, de lábai nem engedelmeskedtek. 
– Hová, hová, ily sietve? – kérdezte valaki gúnyosan a háta mögött. 
A legény próbált hátranézni, de nem tudott megfordulni. 
– Hogy hívnak? – kérdezte a hang. 
– Kécske… – válaszolta öntudatlanul a mozdulatlanná dermedt legény. 
– Kécske, Kécske… – ismételgette a hang. 
– Lássuk csak. A legény lenézett a lábára, és döbbenten látta, hogy az patákban végződő kecskelábbá változott. A fejéhez nyúlt: szarva nőtt, az állához kapott: kecskeszakáll serkent ki rajta. A gonosz tündér-boszorkány kecskévé változtatta! 
– No, most már mehetsz – röhögött fel Örvény, s gúnyosan nézte a szerencsétlen, két lábon ugráló legényt, aki bánatosan mekegett. 
A tündérek a víz alól figyelték döbbenten a folyó felé ugráló kecskét. – Ez csak Örvény műve lehet – szólt vészjóslóan Hullám.
– Szegény pára! – sajnálkozott Sodrás. 
– A kecskék pedig nem tudnak úszni – szisszent fel Csillám. 
Ahogy Kécske a parthoz ért, belecsúszott a vízbe. Csodálatos módon azonban nem kapta el a sodrás, az örvény nem húzta le a mélybe, mert valami megfogta a víz alatt. A tündérek a tenyerüket tartották, így nem süllyedt el, ahogy lépdelt. Közben Örvény is a parthoz ért. Bosszúsan nézte, ahogy Kécske térdig a vízben gázol, és nem nyelik el a habok. Sőt, átért a túlsó partra, majd kilépett a vízből. Közben a tündérek is kiemelkedtek a hullámok közül. 
– A tudományodat gonoszságra fordítottad! – mondta vádlón Hullám Örvénynek. 
– Miért? Én csak hoztam nektek egy vendéget – röhögött fel gúnyosan a másik. 
– Hisz alig várta, hogy megfürödhessen. A tündérek összenéztek, majd Örvény felé fordultak, aki a szikrázó tekintetetek kereszttüzében egy pillanat alatt lóvá változott. Felnyerített, megrázta sörényét, majd vad vágtába kezdett. 
Kécske újra a vizet leste megbabonázva, még kecskeként sem tudott szabadulni a vágytól, ami a tündér felé hajtotta. 
– Kimegyek hozzá, nehogy még egyszer a hullámok közé vesse magát – mondta eltökélten Csillám. 
– Ha egyedül kilépsz a vízből, elveszted tündéréletedet, tudod jól – figyelmeztette Hullám. 
– Nem számít – felelte elszántan Csillám, és kilépett a partra. A kecskévé változtatott legény éppen beugrani készült a folyóba, amikor megjelent előtte a tündérlány.
 
Tekintetük ismét egybeforrt. Ebben a pillanatban a kecske visszaváltozott legénynyé, az átok egyszeriben szertefoszlott. 
Kécske boldogan rohant, hogy karjába vegye a lányt, és szaladt vele, mígnem eltűntek a láthatáron. Azóta bizonyosan boldogan élnek, még ha Csillám néha titkon siratja is elhagyott nővéreit. 
A határban száguldozó, lóvá változott boszorkányt attól kezdve sokan be akarták fogni, de senkinek sem sikerült. 
A bögi parasztgyerekek hamarosan rájöttek, hogy csak úgy lehet elkapni, ha gatyamadzagot dobnak a nyakába. Be is fogták, és elvitték megpatkoltatni. 
Másnap reggelre a ló visszaváltozott boszorkánnyá, de lábán és kezén ott maradtak a patkók. Ezután nem tudott senkit sem megrontani, így közel s távol a Tisza partján már nem kellett félnie senkinek attól, hogy megbabonázzák.

 

 

A legenda forrása

 

Boszorkányok bálja

A 2. világháború idejéről emlékeznek erre a történetre a régi öregek. A karai határ felől hatalmas zenebona, muzsikaszó hallatszott az egyik éjjel. Voltak, akik a közelébe merészkedtek, de nem láttak senkit ott, ahonnan a hangok eredtek. Másnap reggel újra elmentek arra a helyre, ahonnan a mulatás hallatszott, s akkor látták, hogy a dudva széles területen teljesen le volt taposva.

Aki átsétált a Tiszán

Kécske-szerte ismert volt András bácsi, aki azzal múlatta az idejét, hogy járt a Tisza vizén. Nagyon sokan csodájára jártak Kécskén és Bögön, amint az öreg átkel a szőke folyón úgy, hogy a térdénél jobban nem süllyedt el a vízben. Voltak, akik megpróbálták utána csinálni, de legtöbbször csak nagy móka és kacagás kerekedett, mert mindenki csuromvizes lett. Egyedül András bácsi rendelkezett ezzel a képességgel… 

Lóvá változott boszorkányok

Bögön többen ismerték azt a boszorkányt, aki sokszor lóvá változott, úgy járta a határt. A bögi parasztgyerekek rájöttek, hogy ezt a lovat csak úgy lehet elkapni, hogy gatyamadzagot dobnak a nyakába. El is kapták, és elvitték megpatkoltatni. Másnap reggelre a ló visszaváltozott boszorkánnyá, de a lábain és a kezein ott maradtak a patkók. 

Forrás: Lovas Zoltán: Tiszakécskei hiedelemmondák elemzése – szakdolgozat, készült a Bajai Tanítóképző Főiskolán 1984-ben, az összegyűjtött mondákat az 1990-es Kécskei Kalendáriumban közölték.

 

Hallgassa meg online