Dögvész

1735-ben kirobbant az orosz–osztrák–török háború. Az oroszokkal szövetséges osztrákok a Balkánon támadták a törököket, s végül a változó sikerű harcok során 1739-re a pogány hadak kerekedtek felül. A Habsburg Birodalom összes balkáni hódítását elvesztette, a török még Nándorfehárvárt is ostrom alá vette. Az osztrákok, látva a török haderőt, gyorsan békét kértek. Még a harcok idején, 1738-ban megjelent a pestis a háború dúlta balkáni területeken. 1738 júniusában a harcokból hazatérő katonák magukkal hozták a betegséget Arad és Temes vármegyébe. A császári udvar – látva a pestis gyors terjedését – 1738 júliusában Baja–Csongrád között a Duna–Tisza közét vesztegzár alá vette. A közlekedést a katonaság bevonásával korlátozták. Szegeden fel kellett függeszteni a szokásos sóárusítást, és minden átkelőhelyet lezártak Szegedtől kezdve a Tisza dunai torkolatáig. 1738 augusztusában betiltották a kereskedők utazását, katonákkal lezárták a dunai és a tiszai átkelőket, hogy lassítsák a pestis terjedését. A fertőzésgyanús személyeket karanténba, 40 napos megfigyelés alá helyezték. Ezzel egy időben rendeletben tiltották meg a diákok, a mesteremberek, a rácok, az örmények, a cigányok és a zsidók vándorkereskedését, és a posta sem közlekedhetett bizonyos útvonalakon. A Kecskemétről Szegedre vezető postautat is lezárták, helyette Csongrád felé kellett kerülni, ott átkelni a Tiszán, és a folyó mentén lehetett Szegedre lejutni. 1738 októberében a pestis elérte Bács vármegyét, emiatt a Duna– Tisza közén egészségügyi vesztegzárat hoztak létre. A magasabb halmokra strázsákat állítottak, és fegyverrel mindenkit visszafordítottak, aki a betegség sújtotta területekről érkezett.

---

A hűvös októberi napon köd szitált. A kecskeméti városkaput két marcona őr strázsálta. Sok dolguk nem akadt, fázósan álltak egyik lábukról a másikra. Az emberek nem nagyon mozogtak, inkább bezárkóztak házukba és imádkoztak. A dögvész rémisztő híre már minden településre eljutott. A két őr valami zajt hallott, mire kissé előreléptek, de a sötét miatt nem sokat láttak. Az idősebbik a viharlámpát magasra emelte, de a szitáló köd elnyelte a fényét. Hamarosan egy alacsony alak bontakozott ki a homályból. 
– Nézd csak – szólt oda társának –, egy gyerek! 
– Ez meg mit keres itt ilyenkor? – meresztette szemét a fiatalabb. Aztán ahogy közelebb ért és a lámpa fénye megvilágította, az őrök már látták, hogy nem gyerek. 
Mindketten keresztet vetettek!
– Mária, segíts! – suttogták. Koszos göncökbe öltözött, összetöpörödött nyomorék állt előttük. 
– Na, vitéz urak – szólalt meg reszelős hangon –, tán rémet látnak? – s gonoszul elvigyorodott. 
A két őr moccanni sem mert, halálra váltan, remegő kézzel markolták alabárdjukat. Ilyen csúf törpét még soha nem láttak. S a szeme! Mintha a föld minden nyomorúsága ott táncolt volna benne. A törpe elsétált előttük, hátára vetett foszlott zsákjában mintha csontok zörögtek volna. Mezítelen lábfeje cuppogott a sárban. 
A törpe nyomában még két szakadt koldus alak is feltűnt. A nő söprűt tartott a vállán és lúdlába volt, a férfinak lólába, és gereblyét szorongatott a kezében. A rémületükben megdermedt őrök mellett így sétáltak be mindhárman a városba, nyomukban patkányok osontak. 
Mikor eltűntek a szemük elől, az idősebb őr mélyet sóhajtott. Mintha mázsás kő gördült volna le mellkasáról.
– Jelentenünk kéne, nem? – szólalt meg bátortalanul a fiatalabb. 
– Tudod, ki volt ez a törpe? – kérdezte az idős, és suttogóra fogta. – Csuma. 
– Csuma? – A pestis hordozója. Nagyanyám sokat mesélt róla. Ahol ő megjelenik, ott felüti fejét a dögvész.
 – Akkor jelentenünk kell. 
– S mit mondunk, agyalágyult, hogy simán beengedtük őket? – füstölgött az idős férfi. – S aztán ne adj’ isten, vissza talál jönni, és… A városban egy teremtett lélek sem járt az utcán, mindenki bezárkózott. 
A rongyos törpe odament egy házhoz, bedörömbölt az ajtón. A síri csöndben úgy hatott, mintha ágyú dörgött volna. A szomszéd házba pedig a kolduspár kopogtatott be. A hangra egy kutya felugatott, de a házban nem adtak életjelet. 
– Zörgess még egyszer – szólt a férfi, mire az asszony újra dörömbölni kezdett. 
– Ki az ilyen későn? – szólt ki valaki a csukott ajtón keresztül. 
– Majd megtudja, ha kinyitja! Motozás hallatszott, majd résnyire kinyílt az ajtó. A résben egy rémült menyecske tűnt fel. 
– Mi járatban? 
– Egy kis alamizsnát kérnénk – szólt az asszony. – Meg valami tetőt a fejünk fölé, ahol megszállhatunk – folytatta a férfi. – Jó lesz az istállóban is. 
– Kik azok? – kérdezte egy hang a házból. 
– Koldusok – válaszolt a menyecske. – Enni kérnek, meg szállást.
 – Zavard el őket – szólt erősebben a hang. A menyecske közben jobban szemügyre vette a két koldust, és éppúgy halálra rémült, mint a kapuőrök. Az asszonynak lúdlába volt, az embernek meg lólába. 
– Teremtő atyám, ne hagyj el! – suttogta a menyecske. – Itt a dögvész… – s azzal becsapta az ajtót. 
– De itt ám! – sipítozott kárörvendőn az asszony, s táncra perdült a párjával. – Itt van ám, meghoztuk! – kurjongattak, és kapkodták a lábukat, mintha csak búcsúban mulattak volna.
 
Másnap futótűzként terjedt a városban a hír: a dögvész felütötte fejét a város falain belül! Lett erre nagy riadalom. Az emberek eddig sem nagyon mozdultak ki a házukból, de ezután egy árva lelket sem lehetett látni. Ezért volt furcsa, hogy egy köpönyeges alak jár az utcán, fején csuklya. 
Ahogy a Hold kikandikált a felhők mögül és ezüstfénye a köpönyeges alakra vetült, már az is látszott, hogy kaszát tart a kezében. 
– No, bátyám, hát ideért végre! – köszöntötte Csuma. 
– Már azt hittük, elveszett – sopánkodott a két koldus. 
– Ne aggódjatok – szólt a köpönyeges –, én mindig időben érkezem. Ezután együtt folytatták útjukat. Közben Kecskemét elöljáróinak főtt a feje. 
– Arat a kaszás – szólt komoran a városi tanács ülésén a főbíró. 
– De arat ám – bólogatott az egyik tanácsnok. 
– S jó termése lesz, ha nem teszünk ellene valamit. 
– Mit tehetnénk a dögvész ellen? – néztek egymásra a többiek.
S valóban, a halál egyre kaszálta az embereket. Tízesével, húszasával hullottak a kecskemétiek, mint aratáskor a búza. A vármegyei szolgabíró, két seborvos és két esküdt végigjárta a várost, és sorra megvizsgálták a házakat. Arcuk elé kendőt kötöttek, s nagyon bíztak abban, hogy az megvédi őket a ragálytól. Mindenütt elkékült holtak feküdtek, a házak udvarán patkányok szaladgáltak.
 – A fekete halál! – suttogta az egyik esküdt. 
A szolgabíró utasította a város vezetését, hogy a külső temetőbe temessék a halottakat, ruháikat pedig égessék el. A kecskemétiek közül sokan méltatlankodtak, nem akartak beleegyezni, hogy a városon kívül földeljék el hozzátartozóikat. 
– Inkább meghalunk, de nem engedjük, hogy a halottainkkal így bánjanak! – lázongott a nép. 
Néhány napra rá aztán a kedélyek valamelyest csillapodtak, s a kecskemétiek beleegyeztek, hogy a városhatáron belül, egy közös sírba temessék a halottaikat. 
Egész éjszaka ásták a hatalmas sírt. Koporsókkal nem győzték, ezért zsákba dugva, lepedőbe csavarva hantolták el őket. A ragály azonban nem állt meg. Akasztón, Patajon és Solton is kitört a járvány, majd átterjedt Izsákra és Tiszakécskére. A falvakat körbezárták, s lezárták a Kecskemétről kivezető utakat is. A kecskeméti határ felügyeletében nagykőrösiek is segédkeztek. 
Három őr az örkényi, három pedig a vacsi utat figyelte. A városba így sem bemenni, sem onnan kijönni nem lehetett. 
A vármegye folyamatos jelentést igényelt, de kérték, hogy a leveleket melegítéssel, ecettel és füstöléssel fertőtlenítsék. 
A halál nem válogatott. Nem nézte, ki gazdag, ki szegény. Ahogy a főbíró mondta: tömegesen kaszál. Sokan az utcán feküdtek, testüket duzzanatok borították, a láztól félrebeszéltek. Akiben már nem volt élet, kétkerekű kordéra dobták, s vitték a közös sírba. 
De nem volt elég a betegség: jött a tél, és nem volt elegendő tűzrevaló. A Ráday család 200 öl fát hozatott Pest megyei erdejéből a város számára, bár az sem sokáig tartott. Az élelem is fogyóban volt, éhínség kezdte felütni fejét. Előbújtak a zsiványok is, raboltak és fosztogattak. 
Az idős orvosdoktor a szobájában ücsörgött. Már vagy századszor átolvasott minden könyvet, minden iratot, amelyek a ragályról szóltak. Először Nostradamus írásait tanulmányozta, majd Charles de Lorme feljegyzéseit, aki a Medici család és XIII. Lajos francia király udvari orvosa volt. Hosszú éjszakákon át készítette jegyzeteit. Aztán bőrt kerített, és köpenyt szabott belőle, majd nekiállt maszkot készíteni: csirizzel összeragasztott valami hegyes végű hengeres formát, a szem helyére két kerek üveget ragasztott, s a csőrszerű részbe szárított gyógyfüveket tömött. Az ingét és buggyos nadrágját valami büdös kotyvalékban órák hosszat főzte. 

Szolgálója ijedten figyelte a doktor ténykedését. De akkor rémült csak meg igazán, amikor meglátta gazdáját a maskarában: úgy nézett ki a doktor, mint egy hatalmas, fekete varjú! Mielőtt elindult, zsebébe egy üvegcsét rejtett, és kezébe pálcát vett. Sokat ő sem tehetett, de megpróbált gondoskodni a betegekről. Kézzel nem nyúlt hozzájuk, a pálcával felemelte az ingüket, hogy szemügyre vegye, megjelent-e rajtuk lágyékduzzanat vagy kék foltok a bőrön. Piócát tett rájuk, vagy eret vágott, de ha úgy látta, hogy a szerencsétlen beteg már nagyon kínlódik és közel a vég, elővette az üvegcsét. A „varázsital” valójában gyorsan ölő méreg volt, ezzel segítette át a menthetetlen beteget másvilágra. Ha kellett, tanúskodott a végrendeleteknél, de legfontosabb feladata mégiscsak az volt, hogy lajstromba vegye az újabb halottakat. 
– A pestisdoktor… – súgott össze háta mögött a nép.
Ahogy ment hazafelé holtfáradtan, az egyik utcasarkon egy törpe alakba botlott. Rögtön felismerte.
 – Nem takarodsz még el? – szólt oda fásult hangon. Csuma vigyorogva rázta fejét: 
– Még nincs itt az ideje… – röhögött gúnyosan, azzal továbbsétált. A következő sarkon a lúdlábú asszony és a lólábú férfi csatlakozott hozzá. 
Aztán nagy nehezen végül eltakarodtak: 1739 nyarán vonult el a járvány. Kecskemét 20 000 lakosából 6200 személy – a város egyharmada – esett áldozatul a nagy kaszásnak…

A fejezetben eredeti forrásból származó szöveget használtak fel. 
Forrás: baon.hu, Hraskó István: A pestis tombolása idején egész éjen át temették a halottakat

Pestis Kecskeméten 

Csuma, csoma, pestises csuma: kolduló, összetöpörödött, rút, nyomorék. Egyes adatok szerint egy lólábú férfi és egy lúdlábú nő söprűvel, ill. gereblyével járnak (egyik a csuma, másik a kolera, vagy azonos a kettő, vagy csumák járnak) sírva, jajgatva. Ahol enni adnak nekik, nem vagy kevesebben halnak meg. 
Forrás: Néprajzi lexikon

 

Hallgassa meg online