Keceli viselet
Egy közösség tagjainak öltözködése tükre mindennapi életüknek, kifejezője anyagi, társadalmi helyzetüknek, nemüknek, koruknak, egyben megkülönböztetője funkcióval is bír. A régi keceliek életéhez is hozzátartozott a szépség, gazdagság utáni vágyakozás.
Egy közösség tagjainak öltözködése tükre mindennapi életüknek, kifejezője anyagi, társadalmi helyzetüknek, nemüknek, koruknak, egyben megkülönböztetője funkcióval is bír. A régi keceliek életéhez is hozzátartozott a szépség, gazdagság utáni vágyakozás.
A mára megőrzött „bőruhás” öltözetet az asszonykórus tagjai, a néptánc csoport lányai, asszonyai viselik, ezzel is kifejezve a hovatartozásukat, s az öltözködéssel megadva a tiszteletet ünnepeinknek, így gondoskodva arról, hogy a hagyomány tovább éljen. A szoknyára jellemző volt, hogy az anyagát 4-5 ujjnyi széles gallérba varrták be, beráncolva; ez volt a „gurulós szoknya”. Szabása nem volt, a széleket varrták egymás mellé, s a derekán kb. 30-40 centi hasítéka van. A hasítékot kötény takarta, amit ugyanabból az anyagból varrtak, hossza általában megegyezett a szoknya hosszával, vagy egy kicsit rövidebb volt. A szoknyához általában ugyanabból az anyagból varrták a blúzt. Ezek követték leginkább a polgári divatot, míg a szoknyák, kötények maradtak a parasztosabb divatnál. Alsó fékető, felső fékető vagy hátrakötő kendő tetején viselték a felső kendőt. Az ünnepi kendő anyaga általában cifra, virágos selyem, „kásmír” bársony volt. Legünnepibb a „bácskai rózsás” és az atlaszselyem alapon plüssbársony virágú „brüssvirágos” kendő volt. Az 1910-es évekre kialakult keceli viselet sajátos paraszt- polgári öltözetet, stílust, ízlést és mentalitást képvisel, amely ilyen formában és minőségben mindenképpen értéket jelent a magyar népviseletek fejlődésének történetében.
