– Országos elismertségű, több évtizedes munkássággal rendelkező szobrászként mi vonzotta abban, hogy Kiskőrösnek szobrot készítsen?

– Az emlékház Petőfi emlékezete szempontjából talán a legfontosabb pont, egyfajta szentély, s e tekintetben az ország közepe. Egy ilyen helyre szobrot készíteni mindenképpen megtiszteltetés és inspiráló feladat. Emellett bár soha nem mélyedtem el teljesen Petőfi költészetében, szerintem ő a magyar költészet alfája. Gyerekkorom óta kisebb-nagyobb mértékben az én életemben is jelen van, s a lírája közel áll hozzám. Annyira gördülékenyen, egyértelműen és egyszerűen fogalmaz, ami az én habitusomhoz nagyon passzol.

– A kiírásban zsánerszobor megalkotása szerepelt, ez mit jelent pontosan?

– Az önkormányzat egy úgynevezett zsánerszobrot szeretne, mely kicsit turisztikai látványosság is lenne, amelyre leülhet a látogató, és fényképet készíthet vele. Manapság óriási divatja van ezeknek a típusú alkotásoknak, melyek szerintem túlságosan egy kaptafára készülnek, és sok esetben igen giccsesre sikerednek. Nagyon nehéz ebben a stílusban újat, elgondoltatót és egyedit létrehozni. Kíváncsi voltam, s ez erősen motivált is, hogy tudok-e ebben mást nyújtani az egyszerű „üljünk le mellé tartalmon” túl. Tudok-e innovatívat, XXI. századit beleszőni az alkotásba?

– Ezek szerint tudott. Mennyire nehezen és milyen hatásokra született meg a nyertes ötlete?

– Ez egy lépésről lépésre fejlődő gondolkodás volt, mely folyamatosan alakult és változott. Mivel a felkérés idejéig még nem jártam a helyszínen, először arra gondoltam, hogy építek egy szülőházhomlokzatot, s az elé ültetem le a költőt. Aztán amikor bejártuk a helyszínt, azonnal szembesültem vele, hogy bizony a szülőház elé nem tudok még egy szülőházat készíteni, így ezt az irányt ennél a pontnál elvetettem. A második ötletem egy lóca volt, hogy azon ülne Petőfi, de ott meg azt éreztem, hogy ez valóban csak zsánerszobor lesz, mellyel nem fogok senkit sem elgondolkodtatni, és így engem sem érdekel a feladat. Az alkotómunkát egy másik fontos felismerés is befolyásolta: rájöttem, hogy a szülőháznak Kiskőrösön prioritása van, tehát csak olyan szobrot tehetek elé, ami nem vesz el az épület jelentőségéből sem látványban, sem eszmeileg, tehát nekem háttérben kell maradnom az épülethez képest. Aki ismeri az alkotásaimat, tudja, hogy elég összetett szobrokat szoktam készíteni, így ez a felismerés megakasztotta a gondolatmenetemet. Aztán egy idő után sikerült a megfelelő nyomtávra keverednem: Petőfit mint író, gondolkodó embert kezdtem szemlélni, s azon töprengtem, hogy a költészetét szobrászi nyelvre átforgatva hogyan tudnám megjeleníteni. S így jött a toll ötlete, már csak azért is, mert számos ábrázoláson azt tart a kezében Petőfi. Én kivettem a kezéből, és ráültettem.

 
– Gondolom, nem elég a papíron jól mutató terv, annak a valóságban is kivitelezhetőnek kell lennie.

– Nekünk, szobrászoknak az egyik legnehezebb feladatunk az, hogy csak olyat álmodhatunk, amit nemcsak a rajzasztalon, hanem a való életben is meg tudunk valósítani. Ez nagyon sokszor köti a kezünket és korlátok közé szorítja a fantáziánkat. Nekem is át kellett gondolnom, hogyan lehet ezt a szobrot létrehozni: milyen magas legyen, a toll valóban tollnak nézzen ki, hogyan alakítsam úgy, hogy rá tudjam ültetni Petőfit, statikailag fel tudom-e támasztani a tollat, s ha igen, hány ponton. Ahhoz, hogy valóban működjön az elképzelésem, már tervszinten alaposan át kell gondolnom a legapróbb technikai részleteket is.

– Már van egy köztéri Petőfi-mellszobra, itt milyen Petőfit szeretne megformázni?

– Engem akkor és most sem a különféle festők által idealizált képek, hanem a Petőfi-dagerrotípia vezetett, mert az az egyetlen fennmaradt hiteles képünk a költőről. Ezen túlmenően persze abban is döntésre kellett jutnom, hogy mit fejezzen ki a szobor: egy laza, pökhendi, különc alakot vagy a határozott, eltökélt költőt. Szerintem ő egy mufurc, sértődött fickó lehetett, aki extravagáns is volt, s nehezen tudott a konvenciókba beleilleszkedni. Én ezt a dacos, mufurc embert fogom megformálni. Azt szerettem volna elkerülni, hogy kissé merevnek hasson az alak, ezért Petőfi lába keresztbe lesz téve, a kezében pedig pipát fog majd, méghozzá a bal kezében, hiszen a valóságban is balkezes volt.

– Említette, hogy voltak kétségei afelől, hogy a tervét a konzervatív városvezetés majd elfogadja-e. Örült, amikor megtudta, hogy levette őket a lábukról?  

– Öröm és megilletődés – ezek voltak az első érzéseim, amikor megtudtam, hogy az én elképzelésem lett a nyertes. Utána viszont rögtön eluralkodott rajtam a riadalom, hogy december 31-ig hogyan fogom tudni elkészíteni. Egy ilyen bonyolult szobor megalkotásához ez a két és fél hónap nagyon rövid idő, ehhez nagyjából hat hónap lenne elegendő.

 
– Ön szerint fontos, hogy a művész, jelen esetben egy szobrász szeresse, elismerje az illető személyiséget, akiről szobrot formáz?

– Nem, nem feltétlenül. Vannak kedves és kevésbé testhezálló munkák, megbízatások. Az alapvető probléma inkább az, hogy az utóbbi időben itthon csak az alkalmazott szobrászat virágzik, tehát hogy megrendelésre készítünk egy-egy történelmi személyről beltéri vagy kültéri műalkotást. Szinte teljesen kikoptak az úgynevezett autonóm szobrok, amelyet maga a művész talál ki, és nincs történelmi kötődése. Az előbbihez művészként úgy tudok közel kerülni, ha nemcsak megoldom a feladatot, hanem valami pluszt is csempészek bele. Belecsalom saját magamat. Az összes szobromat mindig úgy igyekeztem kitalálni, hogy azok, még ha az elején kevésbé is álltak közel hozzám, a végén szerethetővé váltak. Ez a kiskőrösi megbízatás mindenféle szempontból motiváló és inspiratív feladat, hiszen benne leszek én magam is, az csak hab a tortán, hogy Petőfi mint költő is igen közel áll hozzám. Lényegre törő, érthető és nagyon magyar. Igyekszem ehhez méltó alkotást emelni a tiszteletére.  
(Várkonyi Éva ) 

Forrás: petofi.hu