Napjainkban egyre nagyobb jelentőségű az a tényező, hogy időről időre meg tudjuk határozni, kik vagyunk, honnan jövünk, milyen történelmi és kulturális sajátosságokat viszünk magunkkal. Ezek az azonosító jelek, „identitásrendszámaink” nyújtanak nekünk kapaszkodót, segítenek bennünket abban, hogy az egyes közösségek feloldódó identitásának viharában – szilárd pontokhoz igazodva – megőrizzük szülőföldünk, településeink sajátosságait, történelmünk és egyúttal közös történetünk ismeretével bebiztosítva magunkat az európai élet sokszor bizony „háborgó” tengerén.

Elsődleges igazodási pontjaink között tartjuk számon településeink történetének kezdeteit, azokat az első írásos említéseket, ahonnan datáljuk közös identitásunkat, az egyes közösségek kialakulásának alapjait.

Ahogy a Duna–Tisza köze területének, úgy Bács-Kiskun megye kunsági és homokhátsági részeinek nagyobbik felén élő lakosság ősei is a tatárjárás szörnyű eseményei után, IV. Béla királyunk révén a kunok betelepítésével eresztettek gyökeret ezen a vidéken. A kun felmenők hatását azonban nemcsak az itt élő egyes társadalmi rétegek mentalitása, hanem az írott források is ránk hagyományozták. Érdemes ezek közül a települések közül kiemelni a kunok megtelepedésének igazolása szempontjából kiemelten fontos Szabadszállást, amelynek neve már 1279-ben tetten érhető IV. (Kun) László adománylevelében Zombath, vagyis Zumbuth-szállás néven. Pontosan ebben az adománylevélben tűnik fel egy bizonyos „possesio Isak” nevű lakott település is, amely a ma is Szabadszálláshoz közeli Izsákot jelöli. Ebben az esetben azonban érdemes beletekinteni a hazánk történelme szempontjából kiemelten fontos, 1055-ben kelt tihanyi apátság alapítólevelébe is, amelyben szerepel egy bizonyos Chulun Aqua név, megjelölve az apátság birtokrészének nyugati területén elhelyezkedő Kolon-tavat. Nem véletlen tehát, hogy a Kolon-tó kapcsán az izsákiak között több olyan közép- és kora újkori legenda él, amelyek a 21. századi írásos formájukban akár az utógenerációk identitástudata szempontjából is kiemelt jelentőségűek. 

Szintén majd’ ezer éve, 1075-ben újabb – a mai közigazgatási értelemben vett – „megyei” vonatkozású helynévvel találkozhatunk a garamszentbenedeki bencés apátság adománylevelében, hiszen I. Géza király ekkor adományozta az apátságnak a Tisza mentén elhelyezkedő Alpárnak nevezett birtokot (terram circa …aquam Tiza, que vocatur Alpar). Az oklevélben szerepel, hogy a birtok területe meglehetősen nagy és hosszú (magni et longi sunt), utalva ezzel a terület jelentőségére.

Végül, de nem utolsósorban pontosan 700 éves írott múltra tekint vissza Szalkszentmárton, pontosabban csak Szalk, hiszen az oklevelek 1317-ben említik először „Solk” alakban, amit a szalki nemesek birtokoltak egészen 1317–1318-ig. Ekkor, Szalki András örökös nélküli halála után Károly Róbert fia – a Szent Mihály-templommal együtt – Becsei Imrének adományozta. A település hitélete és a későbbi névadás szempontjából is fontos megemlíteni egy bizonyos Márton nevű kovácsot, aki az egyik dunai árvíz idején megmentette a szalkiak életét, tettéért hálából szentté avatták. A két településrészt elhatárolták egymástól, emiatt Szentmártont (Lowaz) csak 1320-ban említik először írásos források. Szalkszentmárton település első ismert pecsétje 1624-ből származik, amelyen a ZOLK SZENT MARTON PÖCSETE † felirat olvasható. (Folytatjuk.)

Hajagos Csaba