Tiszaalpári Földvár

A vár tudatos régészeti kutatásának pontos kezdetét nem ismerjük. Az irodalomban a Várdomb első, hiteles régészeti leletéről 1869-ben értesülünk, amikor Madarassy László küldött a Magyar Nemzeti Múzeumnak egy ép cserépedényt, amelyet "Alpáron a várhegy oldalából ástak ki."

Kada Elek első feltárása során 1900 és 1905 között bronzkori leleteket és két avar kori sírt talált a vár területén. 1949-ben Patay Pál, 1974-75-ben Bóna István, 1977-ben Nováki Gyula végeztek ásatásokat a Várdomb platójának északkeleti és déli részén és a nyugati sánc területén, az ásatások során középső bronzkori települések házai kerültek elő. Az 1949-ben és 1977-ben elvégzett sáncátvágások azt az eredményt mutatták, hogy az eredetileg faszerkezettel rendelkező földvár a településsel együtt a középső bronzkori vatyai kultúra III. időszakában épült. A vatyai kultúra több más erődített telepéhez hasonlóan az építők a löszfennsík kisebb részét (a mai Várdombot) árokkal választották el egy külső településrésztől (a Templomdombtól), ez utóbbit nem védelmezték sánccal.

A bronzkori telep pusztulása után közel két évezredig nincs nyoma emberi megtelepedésnek a Várdomb területén. A népvándorlás korában feltehetőleg a Templomdombon megszállt avar nagycsalád használta a Várdombot temetkezőhelyül.
Az alpári sánc felső, jól elválasztható része a benne talált vaslemez töredék és vaskarika révén, biztos, hogy a középkorba datálható. A sáncon belüli terület kevés középkori leletével és a vár középkori jelentőségével Bóna István foglalkozott. A legkorábbi régészeti lelet a XII. század elejére keltezhető, a legkésőbbi a XV. századba. A vár történeti forrásokban nemigen szerepel, egyedül Anonymus említi 1200 körül. Bóna István feltételezi, hogy a X. század vége óta itt birtokos Kalán nemzetség vára lehetett, de építését nem tartja korábbinak, mint a XII. század, jelentőségét pedig már a XIII. században, nyílván a tatárjáráskor, végleg elvesztette. A vár külső megjelenése igen hasonló a X-XI. századi magyarországi ispánsági várak nagy részéhez, mint Bihar, Szabolcs, Zemplén, Abaújvár és Hont várához, bár azoknál kisebb. A legfőbb jellemzők ebben a tekintetben: alacsony, de meredek dombon van, a védelem kizárólag a sáncra támaszkodik és a belső területen itt sincs nyoma jelentősebb épületnek. Utóbbi két körülmény magyarországi viszonylatban a X.-XI., esetleg a XII. századra vall. A sáncban talált szerkezeti nyomok, fa maradványok alapján pontos rekonstrukcióra nincsen lehetőség, de mindenképpen a középkor korai századaira jellemző rácsos faszerkezet nyomait kell látnunk bennük. Ezeket figyelembe véve Alpár vára korai típust képvisel. A tatárjárástól függetlenül maga a vártípus sem teszi valószínűvé, hogy a XIII. századnál tovább használták volna, mivel a középkor feudális urainak és a hadászat új szempontjainak már semmiképpen nem felelt meg. Későbbi, XIV-XV. századi fegyverek és sarkantyúk nem kerültek elő a várdombon. A megtalált késői cserepek és egy – sajnos elveszett – kályhaszem tanúsága alapján a XV-XVI. századig lakták a vár területét. A Várdomb a török hódoltság idején már nem szolgált lakóhelyül, és azóta sem lakják. Mivel a II. József-féle katonai felmérés idején, a XVIII. század végén a Várdomb északkeleti fele már hiányzott, annak pusztulása, leszakadása a XVI-XVII. századra tehető.

Földvárak
Földvár szavunk ugyanúgy mesterségesen alkotott szó, mint a kunhalom kifejezés, bár már a középkor óta feltűnik a történeti forrásokban, településnevekben (Dunaföldvár, Tiszaföldvár). A XI-XII. században a latin civitas, a XIII. századtól pedig a castrum szó jelölte a gyakran hatalmi központként is működő védműveket, tekintet nélkül azok építőanyagára. Szórványosan előforduló magyar nevükön pedig várnak említik őket (Wolf, 2010). A természetvédelmi törvény hatálybalépése óta ex lege – azaz a törvény erejénél fogva védett – országos jelentőségű védett természeti területnek minősülnek.

A Duna-Tisza közén létesült földvárak azonosítása vidékünkön egyszerű terepszemlével nehézkes feladat. Természetesen itt is utalhatnak a meglévő terepformák az egykori védművekre, de mivel szinte kivétel nélkül intenzív földművelés alá eső területen helyezkednek el, az egykori árkok mára betemetődtek, a sáncok pedig lassan leomlanak a környező terep szintjére. Számos épített domborzati elem (egykori árok, sánc) mára kizárólag a légifotózás révén azonosítható, márpedig a természetvédelmi oltalom egyik kritériuma az azonosíthatóság, a terepen domborzati formaként megjelenő tájelem. Ezen túlmenően a régészeti gyakorlat elkülöníti a tell települések, a neolit körárkos rendszerek, bronzkori és vaskori erődített telepek, a római ellenerőd rendszer, a középkori udvarházak vagy pl. a török kori palánkvárak kategóriáit.

Fotók: Kiskunsági Nemzeti Park