A három halász leterítette takaróját a vízparton, azon üldögéltek. Előttük a Duna hömpölygött, mellettük tűz lobogott. A bográcsban az aznapi fogás rotyogott. A víz halk csobogása, a tűz békés pattogása elandalította a halászokat, és a csillagos ég alatt meséket sugdosott a fülükbe. 
– Hát azt tudják-e, hogy a Sugovica honnan kapta a nevét? – kérdezte a legidősebb, s komótosan megtömte pipáját.
– Azt mindenki tudja – szólt a másik, miközben megnézte a lobogó láng fölött rotyogó halászlevet.
– Mindenki mást tud. Maga melyiket ismeri? – kérdezte a harmadik halász.
Az idős ember nagyot szippantott a pipából, kiengedte a füstöt, majd belenézett az izzó parázsba. 
„A híd tövében állt Baja leghíresebb halászcsárdája – kezdte dörmögő hangon. – Szívesen járt ide a férfinép, mert nemcsak a halpaprikás volt kiváló, de a csárdásné lánya is igen szemrevaló fehércseléd hírében állt. Amíg az úrfik várták, hogy elkészüljön a vacsora, szemüket a fiatal lányon legeltették. Volt is rajta mit nézni. Gömbölyödött, ahol kellett, nem győztek benne gyönyörködni.
De nemcsak a módosabbak jártak ide, hanem a környéken tanyázó betyárok is. Így esett, hogy Vica, a csárdásné kikapós lánya, szerelembe esett a haramiák vezérével.
– Hagyd azt az ágrólszakadtat! Inkább valamelyik városi uraság fejét csavard el! Meglásd, még a zsandárokkal is meggyűlik a bajunk – korholta Vicát az anyja.
Az egyik földesúr fiának is nagyon megtetszett a lány. Az ifjú Grassalkovich szinte mindennap kikocsizott a csárdához, hogy láthassa. De hiába, a lány szíve már a betyáré volt. Féltékenységében az úrfi a zsandárokhoz fordult:
– Vica az egyik csirkefogó szeretője. Ha kicsit megszorongatják, biztosan elárulja, hol tanyáznak a zsiványok, s akkor rajtuk üthetnek.
A zsandároknak több sem kellett, nyakon csípték Vicát:
– Na, te, lyány! – szólt az őrmester – Ha elárulod, hol a betyárok tanyája, semmi bántódásod nem esik. Ha nem, mégy te is a tömlöcbe!
Vica kétségbeesett. Ő a tömlöcbe? De hát az Imrét nem adhatja fel! Egyre azon tépelődött, mit tegyen.
Az anyja se hagyott neki békét: 
– Csak nem mennél évekre tömlöcbe azért a senkiért?!
Így hát szorult helyzetében Vica besúgta a betyárok tanyáját, a zsandárok pedig rajtuk ütöttek, és bilincsben vitték őket a bajai tömlöcbe. 
Az egyik betyár azonban, aki épp máshol csatangolt, megmenekült. Hamar híre ment, hogy Vica árulta be őket. Bosszút forralt. Egyik éjjel a csárdához lopózott. Anya és lánya rémülten riadt fel, ahogy betyár a szobába rontott.
– Súgtál a zsandároknak, Vica – suttogta. – Ugye, tudod, mi jár ezért? – kérdezte, azzal kikapta az ágyból és magával hurcolta a rémült lányt a folyó felé, szerencsétlen pára hiába jajveszékelt.”
– Hát így történt, hogy Súgó Vicát a betyár bosszúból a Dunába nyuvasztotta – fejezte be az öreg a mesét. 
– Nem valami vidám történet – mondta erre a halfőző, miközben a halászlét kóstolgatta. – Mindjárt elkészül.
– Addig hallgassuk meg a maga történetét – mondta a harmadik halász, s körbeadta a pálinkás butykost. 
„Odáig minden stimmel, hogy a Grassalkovich fia szerelembe esett a lánnyal – kezdte a halfőző, miközben nagyot húzott a butykosból. – Vica hamar elfelejtette az ágrólszakadt betyárvezért, és az úrfi szeretője lett. Miután szerencsétlen lány megesett, az úrfi már rá se hederített. Állítólag az apja külföldre küldte, hogy elkerüljék a botrányt. Vica szerelmi bánatában – no meg szégyenében – a Dunának ment. Azóta is erről súg a víz!”
– Ez se valami vidám befejezés – csóválta fejét az öreg. – És a maga története? – nézett harmadik társára.
– Hát, az enyém nem ilyen mesés. 
– Nem baj, mondja csak!
„Úgy tudom – kezdte a halász –, hogy a szláv ’suga’ szó piszkosat, rüheset jelent. A ’vodica’ meg vizet. Hát ebből a két szóból született meg ’sugo-vica’, azaz: piszkos víz. Úgy mondják, hogy a város alatt a folyó a száraz esztendőkben olyan sekély, hogy át lehet gázolni rajta. Ráadásul a belefolyó szennyvíz fertelmes bűzt áraszt, érezheti mindenki.”
– Hát ez se túl vidám – morogta az öreg.
– Majd én felvidítom magát – szólt a halfőző. – Kész a vacsora – azzal a gőzölgő bográcsot leemelte a parázsról.
A halászok előszedték kanalukat a tarisznyájukból. Körbeülték a bográcsot, és nekiálltak csendesen falatozni, miközben a Duna azt suttogta a fülükbe, hogy a bajai halászlénél nincs jobb a világon!