Czobor József, a kisszállási birtok ura, a császári udvar kedvence világfi módjára élt Bécsben. A gróf nagy tréfamester és igazi gavallér hírében állt. Hírnevét leginkább annak köszönhette, hogy nagyvonalúan bánt a pénzzel. Ha költekezésről volt szó, nem ismert mértéket. Hatalmas vagyona volt örökölt birtokainak jövedelméből, s ha leült kártyázni, egész falvakat nyert vagy vesztett el.
Egyik este Orczy gróffal kártyázott, az asztalt bankókötegek borították. Mindketten egyre csak emelték a tétet. A bécsi palota kártyaszobájában az összes játékos őket figyelte, ott tolongtak az asztal körül.
Czobornak már semmi pénz nem volt a tárcájában, de ez cseppet sem zavarta.
– Kisszállás – vetette oda foghegyről.
– Hogy mondod, kérlek? – vonta fel szemöldökét Orczy. 
– A birtok. Felteszem – mondta Czobor oly közömbösen, mintha csak inasának szólt volna, hogy töltse tele a poharát.
Orczy először meghökkent, majd rezzenéstelen arccal válaszolt:
– Elfogadom. 
A légy zümmögését is hallani lehetett, olyan csönd lett a kártyaszobában.
Czobor rátette kezét az utolsó lefordított lapjára, és mintha szuggerálná, körkörösen mozgatni kezdte az asztalon. Aztán hirtelen felcsapta. A társaság felhördült. Czobor szája gúnyos mosolyra húzódott. 
A piros hetes volt, s ezzel mindent vitt.
Így maradt meg a birtok, de csak egy hajszálon múlott. Egy grófi hajszálon. Örömében, hogy Kisszállás megmaradt, az uradalomban álló fogadót Piros Hetesnek nevezte el. 
Orczy sem búsult sokáig, hogy nem jutott új birtokhoz, őt sem kellett félteni. Mária Terézia kegyeit élvezte, aki nagyon szerette a táncot, és Orczy parádés táncos hírében állt. Egyik alkalommal a felséges császárné felszólítására egy szökkenéssel az asztalon termett, és a boros üvegek között táncra perdült. Olyan ügyesen lépdelt, hogy sarkantyújával egyenként kioltotta a gyertyák lángját úgy, hogy a gyertyák még csak meg sem rezdültek. 
A mutatvány ámulatba ejtette a császárnőt.
– Ez lenyűgöző volt, gróf úr! – mondta, s legyezője mögül kacéran Orczyra nézett. – Mit kér a táncért cserébe?
A gróf egy pillanatig gondolkodott, majd kibökte:
– Csak egy kis apróságot, felséges asszonyom. Szabadka és Halas között van egy terület, amelyikről egyik város sem tudja, hová tartozik. Ott szívesen megtelepednék.
A császárné bólintott, Orczy pedig gazdagabb lett egy birtokkal. 
Nem sokkal a nevezetes tánc után nagy ünnepségre készült az udvar. Czobor eldicsekedett, hogy a mulatságon az övé lesz a legpompásabb ruha. A hír eljutott egy osztrák gróf fülébe is. Az osztrák fogadást ajánlott a magyar grófnak, hogy ruhája szebb lesz, mint az övé.
– Mi legyen a tét? – kérdezte Czobor.
– 1000 arany – válaszolta az osztrák. – Ráadásként a nyertes ülhet a fogadáson őfelsége mellett. 
– Legyen! – bólintott Czobor. – Feltételek? 
– Sem drágakövet, sem gyöngyöt nem lehet díszítésnek használni. A döntőbírák pedig az udvar legelőkelőbb emberi legyenek.
– Rendben – monda a magyar, azzal kezet ráztak. 
Elérkezett az ünnepség előestéje. A bírák elfoglalták helyüket a fényes teremben, és szólították a két grófot, hogy mutassák be ruhájukat. Feldobtak egy aranypénzt, mely eldöntötte, hogy az osztrák gróf kezd. 
A ruha selyemből, brokátból és bársonyból készült gazdagon átszőve arannyal. Szabása tökéletes: mintha csak a grófra öntötték volna. A bíráknak tátva maradt a szájuk a csodálattól. 
Aztán Czobort hívatták. A gróf egyszerű zsinóros magyar mentében jelent meg, szálfaegyenes tartással állt meg a bírák előtt. Azok meg csak néztek, nem értették, mi van ezen a ruhán rendkívüli. Már épp ki akarták hirdetni a győztest, mikor Czobor kigombolta mentéjét. A bírák ámulva látták, hogy annak egy festmény a bélése. Ahogy jobban megnézték, már azt is tudták, hogy nem is akármilyen! A híres olasz festő, Corregio műve volt!
A másnapi ünnepségen Czobor ülhetett a császár mellett. Ugyanaz a mente volt rajta, csak a zsebe dagadt az 1000 aranytól.
A fenséges úr fülébe is eljutott a pletyka a fogadásról. Kicsit fitymálva nézte az egyszerű ruhadarabot, majd gúnyosan elmosolyodott.
„Ezek a furfangos magyarok aztán megérik a pénzüket” – gondolta, majd egy kézmozdulattal megadta a jelet, és elkezdődhetett az ünnepség.