Imre herceg

Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat.  Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.

Imre herceg

Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat.  Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.

Mikor Szent István királynak újra fia született, tiszteletére templomot és klastromot építtetett a pusztán, hogy ezzel is az Isten kedvében járjon. A fiú a keresztségben az Imre nevet kapta – édesanyja, bajor Gizella kívánságára –, mivel nagybátyja, Henrik császár nevének ez volt a magyar megfelelője. 
Gyerekkorának nagy részét a herceg a fehérvári palotában töltötte, de mindig szívesen időzött a pusztában. Nagyon szerette bámulni a végtelen láthatárt, és olyankor táguló tüdővel lélegezte be a puszta illatát. De talán még ennél is jobban kedvelte a könyvek illatát! 
A király szenvedélyesen szerette fiát, és nagy gondot fordított a nevelésére. A legjobb szerzeteseket bízta meg a tanításával. A gyermek korán megtanult olvasni, attól kezdve falta a könyveket, s csak úgy szívta magába a tudást.
 Mikor az ifjú herceg 7 éves lett, egy nagy tudású bencés szerzetes érkezett Pannónia földjére, aki Velencéből éppen a Szentföldre tartott. A király rögtön felismerte Gellértben a rendkívüli képességű embert, aki elmondhatta magáról, hogy „nincs könyv, amelyet ne olvastam volna”. Felkérte, hogy maradjon az ő szolgálatában, és legyen a fia tanítója. Imre herceg hét évig tanult kiváló mesterétől, és nem volt olyan tudomány – a grammatikától a nyelveken át a vallásig –, amelyet ne sajátított volna el magas szinten. A trónörökösnek azonban egyéb tudományokban is jártasságot kellett szereznie, ezért amikor tizenöt éves lett, atyja maga mellé vette, hogy megtanítsa az államirányítás, a diplomácia és a hadviselés tudományára. Uralkodói útmutatásait írásba is foglalta, s személyesen fiának címezte: „Intelmek Imre herceghez” – ez állt a borítón. 
István elérkezettnek látta az időt, hogy fia a hadviselést a gyakorlatban is megtapasztalja. Imre ekkor Csanád mellett a Rábához indult a sereggel, hogy felvegyék a harcot Konrád császár német zsoldosaival. Csanád leleményességének köszönhetően a császári csapatok súlyos vereséget szenvedtek. A ravasz parancsnok úgy tiporta meg őket, hogy szinte ki sem állt ellenük. Imre jó tanítómestert kapott, elleshette a csalafinta hadi fortélyokat. 
Miután átesett a tűzkeresztségen is, a herceg lassan készen állt arra, hogy ha eljön az idő, átvegye a trónt. István szerette volna mielőbb fia fején látni a koronát, Gizella pedig saját kezűleg varrta már koronázási palástját. Hogy az utódlást is jó előre előkészítsék, a királyi pár egy bizánci hercegnőt kívánt megkérni fiuk számára. Imrét a Rába melletti csata nagyon megviselte, jobban kedvelte a tudományt és a könyveket, mint a csatazajt. A házassághoz sem igen fűlött a foga, jobban szeretett visszavonultan imádkozni. 
Egy nap, amikor már túlságosan gondterheltnek érezte magát, befogatott, és elhajtott a pusztába, az „Imre-templomhoz”, ott mindig lecsendesedett. Ezúttal azonban elszámította magát, mert alig merült bele a végtelen puszta csodálatába, amikor a tanácsnok kopogtatott be a terembe, ahová visszavonult. 
Az udvari kísérő meghajtotta magát: 
– Felség, a környező birtokosok tudomást szereztek jöttödről, és mindenáron egy vadászattal szeretnének megtisztelni. Mit mondjak nekik? 
Imre elgondolkodott: 
– Ettől féltem – mosolyodott el halványan. – A nagy hangú bárók seregétől meg a terített asztalaiktól. Nem kedvelem az efféle véres szórakozást. Nem bújhatok ki a meghívás alól? 
– Attól tartok, felség, hogy nem. Nagyon nagy sértés lenne számukra. 
– Jó – döntött a herceg. – Üzenem nekik, hogy részt veszek a vadászaton, de egyedül megyek. Ne szólj közbe! – intette le a tanácsnokot. – Adjanak valakit mellém, s legalább járok egy nagyot. Aztán az esti vacsorán majd kiengesztelem őket, mert ugye, azt sem úszhatom meg? 
– Nem, felség, azt biztos, hogy nem.
Ebben maradtak. A herceg átöltözött, és várta a kísérőt. Amikor megpillantotta, azon gondolkodott, hol látott már hozzá hasonló fizimiskát, de bárhogy törte is a fejét, nem tudott rájönni. 
Nagydarab volt a vadász, vastag karjai egy medvével is elbírtak volna. Durva vonású arcáról nem sok érzelmet lehetett leolvasni. Apró szemével bizalmatlanul pislogott. Haját kétoldalt befonta, bőrből készült ruhájára ráfért volna már némi javítás. Övében hosszú pengéjű tőr lapult, hátán íj és tegeztartó, kezében rövid nyelű kopja. 
– Felség – mutatta be a vadászt a tanácsnok –, ő Csurbaj. Úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét. A besenyők nemzetségéhez tartozik. Csurbaj nem szólt semmit, csak enyhén meghajtotta a fejét. A herceg ebben a pillanatban rájött, honnan ismerős neki. Csanádnak voltak ilyen pogány emberei. Lóra szálltak, kilovagoltak a klastromból.
 Már egy fél órája ügettek, de a besenyő még egy szót sem szólt. 
– Nem vagy valami beszédes – mondta neki a herceg, csak hogy megtörje a csendet. – Tudsz egyáltalán a nyelvünkön?
 – Tudok – szólalt meg végre a vadász.
– Mit jelent a neved? Mindig érdekeltek a nyelvek. Jó néhányat beszélek is, de a besenyőt nem. 
– Vadkan. „Na, ez szép – gondolta a herceg és elnyomott egy mosolyt. – Itt lovagolok a pusztában egy Vadkan nevű besenyő vadásszal, aki ha akarna, megehetne reggelire. Este pedig várnak a bárók, és vacsorára, meglehet, ők esznek meg”. Lovaglás közben a besenyő a tájat fürkészte, idegesen forgatta fejét. 
A hercegnek olyan érzése támadt, mintha nem is a vadakat fürkészne. De akkor mit? A távolban feltűnt néhány paraszt. Csurbaj mérgesen horkantott egyet, mintha azt kérdezte volna: mi a nyavalyát keresnek ezek itt? Aztán feltűnt egy őz, de a vadász semmi jelét nem mutatta, hogy szándékában állna leteríteni vagy üldözni. A herceg egyre jobban kezdett zavarba jönni, s azon morfondírozott magában, hogy tanítója, Gellért most mit tanácsolna. Csanád, a híres vezér mit tenne? Már megbánta, hogy legalább néhány testőrt nem hozott magával. 
Aztán a semmiből hirtelen egy vaddisznó bukkant fel. Meglátta a két lovast, és megtorpant. Csurbaj hirtelen megváltozott. Ez a vad már nagyon is érdekelte. Levetette magát a nyeregből, és egyenesen ráugrott. A disznó menekült volna, de esélye sem volt. Hiába visított, a besenyő medvekarjából nem tudott szabadulni. Villant a kés pengéje, s hamarosan abbamaradt a visítás. Csurbaj felnézett a hercegre, s pillantásától a herceg megborzongott.
 
– Ki vagy te? – kérdezte Imre remegve. 
– Bese, Barcsa, Talmocs, Kend… 
– Kik ők? 
– Pogány testvéreim, akiket apád elveszejtett. A hercegben szinte megfagyott a vér, s egyszerre mindent megértett: 
– Atyám ellenségei pedig most téged küldtek, hogy te engem veszejts el, és az egész úgy legyen feltüntetve, mintha egy vadkan végzett volna velem. A besenyő arcára most először ült ki halvány mosoly. 
– Nem hiába tanultál annyit, úrfi, jól gondolod – s azzal lépett egyet a herceg felé… 
Hiába várták vissza a vadászatról Imre herceget. És hiába várta vissza fiát a király Fehérvárra. 
A tanácsnok halálra váltan állt az uralkodó előtt. 
– Ismételd meg! – dörögte a király. A tanácsnok lehajtott fejjel, akadozó hangon ismételte el, amit az előbb már elmondott:
 – Felség, a fiad halott... 
A király, miután végre felfogta, részletesen kifaggatta a tanácsnokot, s mindenkit kizavart a trónteremből. Kétségbeesetten roskadt a trónszékbe. 
– Nincs fiam, nincs örökösöm. Kinek a fejére száll a koronám? Aztán megkeményedett. Kikiáltott az ajtónállóknak: 
– Hívjátok Csanádot! 

Jött is a katona, aki már értesült a hírről. Szálfaegyenesen megállt ura előtt. 
– Mit kívánsz, királyom? 
– Vedd a fejét! Hallod, Csanád? A fejét akarom a gyilkosnak! 
Csanád azonnal felnyergelt és kilovagolt a várból. Addig ment, amíg meg nem találta, akit keresett. 
– Öreg – szólt az idős táltosnak –, szükségem van rád.
Miután elmondta neki, mit akar, az öreg bevonult a sátrába. Csanád fülét hamarosan dobszó ütötte meg, majd füst szállt fel a sátorból. Nemsokára megjelent az öreg a sátor előtt.
 – Ott van – mondta révedő tekintettel, s pontosan körülírta a helyet, mely lelki szemei előtt megjelent. 
Csanád három nap múlva akadt a besenyő nyomára, ott találta, ahol az öreg táltos mondta. Csurbajnak hiába volt medvekarja, a küzdelem nem sokáig tartott. Ahogy Csanád a nagyőszi csatában levágta Ajtony fejét, úgy vágta most le Csurbajét… 
A nép száján pedig életre kelt a legenda, miszerint Imre herceggel egy vadkan végzett vadászat közben.


A legenda forrása


Soltszentimre határában áll a Csonka torony. A templomrom Szent István király egykori birtokán található. A legenda szerint első királyunkat nagyon megviselte fia elvesztése. A ma is látható templomot maga Szent István király építtette Imre fia emlékére. Imre herceget 1083-ban szentté avatták. Ezután a templom védőszentje ő lett, és a település nevét is neki köszönhetjük. A pusztaszentimrei templomromról az a hagyomány van elterjedve, hogy azt Imre királyfi építtette és itt élt a kolostorban. Egyes vélemények szerint Imre herceget nem vadkan ölte meg, hanem egy Vadkan nemzetségnevű felbérelt besenyő.

Forrás: Lakatos Vince: Nyolcszáz pengő miatt el kell pusztulnia az Alföld egyetlen Árpád-ház kori emlékének. NEMZETI ÚJSÁG 1937. nov. 21

 

 

Hallgassa meg online: 

 

Hírek

chevron left
chevron right
Design by WEBORIGO