A molnár és a szélbanya

Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat.  Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.

A molnár és a szélbanya

Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat.  Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.

Iván szemügyre vette a malomkereket, nem talál-e rajta repedést. Gyakorlott kézzel megzsírozta a fogaskerekeket, majd megszögelte a garat elkorhadt deszkáit. Aztán a széllapát vitorláit foltozta meg, s ha már felállt a létrára, a lyukas zsindelyeket lecserélte a tetőn. Végül jó alaposan kitakarította a hombárt. 
Büszkén nézte a malmát, amelyet apjától örökölt, és még gyerekként elleste tőle a mesterséget. Szinte mindegyik falunak volt szélmalma. Kisebb-nagyobb, ósdibb-modernebb, de a szentiváni volt a legkülönb a környéken. 
A falu nagy ünnepre, az éves búcsúra készült. Mielőtt elkezdődik az aratás, utoljára még mulatnak egyet, mert aztán nem lehet majd megállni a munkában. Tavasszal elég eső esett, és sokat sütött a nap, bő termés ígérkezett. A molnármesterek is alig várták, hogy nekikezdjenek a munkának.
A szomszéd falubeli molnár nem készült olyan lelkesen, mint Iván. Az öreg hátratolt kalappal azon merengett, lesz-e az idén elég őrölnivalója. A malma pont olyan viharvert volt, mint ő maga. A vitorla szakadozottan lógott, a fogaskerekek rozsdásan nyikorogtak, s a hombárban egerek fészkeltek. Nem csoda, ha a falusiak inkább a szomszéd faluban őröltették a gabonát. 
A tata megtömte a pipáját, és kisétált a kerítéshez. Nemsokára feltűnt egy maszatos purdé. 
Az öreg odaintette: 
– Menj, és szólj a vajákos Vicának, hogy dolgom van vele. 
A gyerek elszaladt, a tata meg visszament a malomhoz, és tessék-lássék foglalatoskodni kezdett valamivel. 
Délután megnyikordult a kertkapu, és egy nőszemély lépett az udvarra. A korát nehéz lett volna megbecsülni. Első látásra öregasszonynak tűnt, de ha megmozdult, szinte megfiatalodott. Tekintete olyan volt, hogy egyből megszédült, aki a szemébe nézett. 
– Megint a háta fájdogál? – szólt a molnárnak köszönés helyett. 
Jól ismerték egymást. Ha az öreg megemelte magát, Vica hozzáértő kezeitől hamar meggyógyult. Ha meghűlt vagy egyéb nyavalya kínozta, az asszony főzete kúrálta ki. 
– Most nem az én hátamat kellene kezelésbe venni… – kacsintott a tata, s azzal előadta a tervét. 
– S mit kapok cserébe? – kérdezte kihívóan az asszony. 
– Amíg élek, ingyen őrlök neked. 
Még egy kis ideig alkudoztak, aztán megkötötték a vásárt. 
A szomszéd faluban közben elkezdődött a vigadalom. Szólt a hegedű, a brácsa és a nagybőgő, a fiatalok a főtéren táncoltak. Körben a padokon anyák és nagyanyák lesték árgus szemmel, kivel táncol épp eladósorba került leányuk, unokájuk. A férfinép a boros poharat emelgette buzgón, s közben arról folyt a szó, milyen lesz az idei búzatermés. 
Iván is ott állt közöttük, és a pohara mögül figyelmesen hallgatta, mit beszélnek az öregek. 
– Te meg miért nem mész táncolni? – ütött a vállára egy erős férfikéz. 
– Én inkább magukat hallgatom, keresztapám. 
– No, attól nem házasodsz meg. Indulás táncolni! – szólt az öreg, s jó erősen hátba vágta a legényt, hogy megadja neki a kellő löketet. 
Iván kihörpintette poharát, és szétnézett, kit kérhetne fel. Nem volt valami ügyes táncos, az őrléshez sokkal jobban értett, de igaz, igen vágyott már valami fehérnépre…
Ahogy fürkészte a táncolókat, feltűnt neki egy szép szőke lány. A Tímár Anna! 
„Őt szívesen megforgatnám” – gondolta, s már csak a gondolattól is melege lett. 
A lány elkapta a pillantását, de aztán az egyik legény táncba vitte. 
Iván most egy másik nőszemélyre figyelt fel, látásból ismerte. A vajákos Vica a szomszéd faluból! Míg élt az apja, néhanapján náluk is megfordult és megdögönyözte a molnármester hátát. Súlyosak voltak a lisztes zsákok, nehéz volt azokat emelgetni még egy erős embernek is. 
Vica elkapta a legény pillantását, és mélyen a szemébe nézett. De úgy, hogy a legény nem tudta róla levenni a szemét. Állt megbabonázva, magatehetetlenül. Olyan forróság áradt szét a tagjaiban, mint a legforróbb nyári napon a malomban. Izzadt a homloka, hátára rátapadt az ing. Aztán mire a legény feleszmélt, az asszony eltűnt. Iván visszament a pulthoz, hogy igyon egyet, de a keresztapja visszazavarta a táncolók közé. 
Kiszáradt szájjal, még mindig megbabonázva járt körbe, s egyszer csak szembetalálkozott Tímár Annával. A lány ugyanolyan megbűvölt tekintettel nézett rá. A vajákos Vica őt is megdelejezte. 
Iván nyújtotta a karját, és egy perc múlva már ott ropták a sokadalom közepén. Úgy táncolt a fiú, mint ha előtte tánctanárhoz járt volna. 
„A szerelem csodákra képes” – mondják a vének, és igazuk lehet. 


A két fiatal az est hátralévő részében csak egymással táncolt. Iván minden legényt egy pillantásával elhessegetett, aki le akarta kérni Annát. 
A legény anyja, látva, hogy fia teljesen a lány bűvkörébe került, összecsapta a kezét, és így panaszkodott a szomszédasszonynak: 
– Nyakunkon az aratás, ennek meg pont most csavarták el a fejét?! – sopánkodott. – Mi lesz így a munkával? 
Iván azonban nem esett melankóliába a szerelemtől, mint a legtöbb legény. Sőt mintha megtáltosodott volna: úgy emelgette a búzával teli zsákokat, mint ha pihével lennének teli. Forgott a malom szélkereke, kattogott a fogaskerék, szállt a por a levegőben. Az emberek nem győzték a liszttel teli zsákokat feldobálni a lovas szekerekre. Iván nappal dolgozott, éjjel pedig kisurrant kedveséhez, aki az aratóknál a kévéket kötözte. Bármilyen hosszú volt is az éjszaka, a reggel mindig tettre készen érte a legényt a malomban. 
A tata kissé elszámította magát. Azt találta ki ugyanis, hogy Vica babonázza meg a fiatal molnármestert. Gondolta, a szerelemtől majd elhanyagolja a munkát, ezért az ő malmába viszik az emberek a búzát. Elszámította magát egyrészt azért, mert nem kellett volna különösebb babonaság ahhoz, hogy a két fiatal, akik már egy ideje távolról méregették egymást, hirtelen szerelembe essen. Másrészt a vajákos asszony delejezése a visszájára sült el, mert nemhogy elapasztotta volna a munkára való hajlandóságot a fiatalokban, de Iván három ember helyett dolgozott! 
– Ez így nem lesz jó – vakarta fejét a tata. – Találj ki valami más fondorlatot – mondta az asszonynak, amikor az legközelebb nála járt. 
– Jó – bólintott Vica –, de az drága lesz. – Megalkudunk, ne félj… – hunyorított az öreg. 
Aznap, mikor Iván hazatért Annától, csak úgy ruhástól ledőlt az ágyra, hogy napfelkelte előtt egy órát még szunyókáljon. Ahogy elaludt, feltámadt a szél, s belekapott a malom kerekébe. A legény hangos kattogásra ébredt. Az álom tüstént kiröppent a szeméből. A Nap még nem kelt fel, de a szürkületben jól lehetett látni, hogy a szélkerék őrült sebességgel forog, félő, hamarosan szétesik. A vitorla már cafatokban lógott a vázon, fülsértően csapkodott minden egyes fordulatnál. A malomépület úgy remegett, hogy bármelyik pillanatban megrepedhetett a fala. A legény azt sem tudta, hová kapjon. Apjától megtanulta: a viharos szélben az a legveszélyesebb, hogy a sebesen forgó tengely annyira felgyorsul, hogy tüzet fog a malom.
 Ahogy ott állt, s a porfellegbe burkolózó szélkereket nézte, hirtelen feltűnt egy sötét árny. Nem látta rendesen, mert a szél a homokot a szemébe vágta, de mintha egy kendős alak körözött volna vesszőseprűn a malom körül… A vajákos Vica a bűbáj segítségével szelet is képes volt kelteni. Szállt seprűjén a forgó szélkerék körül, s a légáramlat ereje egyre nőtt. A legény tehetetlenül állt. 
Ekkor a pirkadó égbolton feltűnt egy négylovas hintó, de Iván a napkorongtól ezt sem látta tisztán.
A kétkerekű fogatot gyönyörű asszony hajtotta, fejét búzavirágból font koszorú ékesítette. Naptól barnára sült kezével biztosan tartotta a gyeplőt. Búzavirágszeme kiviláglott a szélviharból. 
– Gyí, paripáim! – biztatta a négy fényes szőrű lovat. A fogat viharos sebességgel közeledett, majd elszáguldott a malom felett. A hintó úgy oltotta ki a vihar erejét, mintha titáni óriások fújták volna el. A fogat elvágtatott, és vele együtt a szél is elült. 
Ahogy eloszlott a por, a seprűs alaknak nyoma veszett. Iván a szemét dörgölte, s fülében ott csengtek Nyárasszony szavai: 
– A kenyér szent dolog! – mondta a hintóról, miközben paripái lába alatt elült a vihar. 


A vajákos Vicáról többet senki nem hallott. A tata is hiába várta vissza roskadozó malmába. Fekete mágia ide, fekete mágia oda, az ÉLET rendjét nem lehetett feltartóztatni. A malom épen maradt, és annyi búzát őröltek benne abban az évben, mint addig soha. 
Iván még szüretkor feleségül vette Tímár Annát, és boldog szerelemben éltek, amíg meg nem haltak, de utódaik még utána is folytatták a molnárok ősi mesterségét.

 

A legenda forrása
Forrás: Kecskeméti Katona József Múzeum Néprajzi Adattára Felsőszentiván szélmalma

 

Hallgassa meg online

Hírek

chevron left
chevron right
Design by WEBORIGO