A mély kút

Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat.  Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.

A mély kút

Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat.  Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.

A mai Mélykút területén réges-régen végeláthatatlan erdőség terült el. A sűrűben őzek, szarvasok, vaddisznók éltek békében, ahogy az egy erdőben lenni szokott. De azt is beszélik, hogy az erdő különös népeket is rejtett. Tündérek és boszorkányok lakták, s egy csodás szarvasbika, aki ha száguldott, lángolt az agancsa. 
Egy nap vadász érkezett az erdőbe. Hallotta hírét a királyi szarvasbikának, és elhatározta, hogy mindenáron elejti. Azt is hallotta, hogy már sokan megpróbálták, de eddig még senkinek sem sikerült. Sőt, a próbatevők szőrén-szálán eltűntek az erdőben. Különös hely… – gondolta. 
Már három napja járta a rengeteget, de nem bukkant a vad nyomára. Lova is elfáradt, s a tömlőjéből is elfogyott víz az utolsó cseppig. 
– No – simogatta meg paripája sörényét –, nemhogy vadat nem ejtünk, még a végén szomjan veszünk. Talán így járt a többi vadász is. Inkább vizet kéne keresnünk. 
Ekkor ág reccsent, mire a ló és gazdája is felkapta a fejét. Az egyre hangosabban zörgő ágak közül egyszer csak feltűnt az áhított bika. Ekkora agancsot a vadász még soha nem látott, pedig nem egy vadat ejtett már el! 
Óvatosan a hátán lévő íjért nyúlt, majd szinte észrevétlenül kihúzott egy vesszőt a tegeztartóból, és a húrra illesztette. Közben tekintetét egy pillanatra sem vette le a szarvasról. 
A csodás vad – noha jól látta a vadászt és lovát – egyáltalán nem zavartatta magát. S mintha csak incselkedni akart volna, nekiállt falatozni a gyér fűből.
 
Még ilyet! – gondolta a legény, s azzal megfeszítette az íjat. Nem kellett messzire céloznia, és ekkora távolságból még soha nem hibázott. 
Hanem a nyílvessző ezúttal célt tévesztett: egy fatörzsbe fúródott. A vadásznak nem sok ideje maradt a mérgelődésre, új vesszőért nyúlt, és azt is kilőtte. Most meg a másik oldalon lévő fába csapódott. Mindeközben a szarvas nyugodtan falatozott. 
– Ej, a keservedet! – hördült fel a vadász, felpattant a nyeregbe, s csizmája sarkát a ló véknyába nyomta. Hiába volt fáradt az állat, rögtön megugrott. Őt is zavarta a szemtelenség. 
No, erre már a bika is felkapta a fejét, nekilódult, az üldözők meg utána. Ló és lovasa teljes önkívületben üldözte a menekülő vadat, amely lángcsóvát húzott az agancsa nyomán. 
A vágtában egyszer csak szakadék tárult eléjük. A szarvas könnyedén átszökkent felette, és a ló is épphogy. A bika hátranézett, hogy üldözői a nyomában vannak-e még, de akkor megbotlott egy kidőlt fában, és elvágódott.
 – Megvagy! – ujjongott a vadász, és nagy bőszen szúrásra emelte a kopjáját. 
De akkor, csodák csodája, a földön fekvő szarvas megszólalt: 
– Ha megölsz, soha nem jutsz ki az erdőből, és szörnyű szomjhalál vár rád és a lovadra. 
A vadász keze lehanyatlott. Körbenézett, kereste, vajon ki játszik vele, de nem látott senkit. 
– Te beszélsz? – kérdezte ámultan a szarvast. 
– Én – bólintott a vad. – Nem mindig éltem állat bőrében. Hajdanán én is vadász voltam. Egyszer aztán betévedtem ebbe az elátkozott erdőbe, a gonosz boszorkány pedig szarvassá változtatott. Azóta engem űz mindenki. 
– Tudod, hol találok vizet? – Igen – mondta a szarvas. – Ha segítesz, megmutatom. 
A vadász leszállt a lováról, és elindult a bika nyomában. Hamarosan megérkeztek egy tisztásra, melynek közepén ott állt egy kút. 
– Nem értem – nézett körbe a vadász –, többször is átmentünk ezen a réten, de soha nem vettem észre. 
– Nélkülem nem is vehetted – mondta a szarvas –, a boszorkány bűvös ereje védi. 
A vadász a kávához lépett, és belenézett. 
– Jó mély! 
– Pedig le kell másznod, ha inni akarsz. Sok szerencsét! – mondta még a szarvas, s azzal eltűnt, mint a kámfor. 
A vadász átmászott a káván, és kőről kőre kapaszkodva egyre lejjebb jutott. Már kezdte az hinni, hogy feneketlen a kút, aztán egyszer csak leért az aljára. Kezét megmerítette a vízben, és mohón ivott. Nekiállt megtölteni a tömlőjét, hogy vigyen a lovának is. 
Egyszer csak csobbanás hallatszott, s a gyűrűző vízből egy tátogó hal nézett rá vágyakozón, majd így szólt: 
– Segíts!
 – Ki vagy? – kérdezte a vadász. A beszélő szarvasbika után már nem is csodálkozott. 
– Az erdőben gombásztam egyszer – válaszolt a kis hal –, de a boszorkány megvert a szemével, és hal képében azóta itt élek, ennek a kútnak a mélyén. 
– Hogyan tudnék segíteni? 
– Csókolj meg, és megtörik az átok. A vadász vett egy mély lélegzetet, ráhajolt a hal tátogó szájára és megcsókolta. A fodrozódó vízből abban a minutumban gyönyörű lány emelkedett ki. Igaz, csak derékig, mert attól lefelé még mindig halteste volt, és hatalmas uszonyával egyre csak csapkodott a víz alatt. 
– Csókolj meg még egyszer – kérte a kút lakója, amit a vadász már könnyebb szívvel teljesített. Amikor elcsattant a második csók is, az uszony lábakká változott. 
– Menj előre – mondta a vízilány –, követlek. 
Együtt másztak ki a kútból. A lány, hogy viszonozza a legény jótettét, odalépett hozzá, és most ő csókolta meg. 
A vadász addigra már hozzáedződött a csodákhoz, és mintha ez lenne a dolgok legtermészetesebb rendje, megkérdezte a lányt: 
– És most mihez kezdünk? – Sátrat verünk, és itt fogunk élni száz évig! 
– Száz évig? – hitetlenkedett a vadász. – Sok idő az!
– Bizony rengeteg. Aki ivott a kút vizéből, hosszú életű lesz. De ne aggódj – mosolygott huncutul a lány –, nem fogunk unatkozni. 
Ebben a pillanatban egy árny suhant el a lombok között. 
– A boszorkány… – suttogta rémülten. Erre a vadász odaugrott az íjához. Egyszerre két vesszőt helyezett a húrra, és biztos kézzel megfeszítette. Amint az összefont fűzfavesszőn lovagoló boszorkány feltűnt a fák között, elengedte a húrt. Sziszegve szállt a két vessző, s célba talált. 
A boszorkány sipítozva repült tovább, de ettől fogva senkit nem vert meg a szemével. 
A vadász és a vízilány valóban száz esztendeig élt. Számtalan gyermekük és unokájuk született, aztán mások is megtelepedtek a mély kút körül, amelyből soha nem fogyott ki a tiszta, jóízű víz, amely azóta is csillapítja minden állat és ember szomját.

A legenda forrása:
A város eredetmondája szerint ezen a vidéken valamikor erdők voltak. Az erdőben szarvasok, őzek éltek. A vadászok a szarvasok nyomát követve jutottak el a mai város közepére, ahol egy mély, jó vizű kútra bukkantak. Az itt alapított települést a kútról nevezték el.
Forrás: Remete Farkas László: Aranyszarvas – Csodaszarvas; Kézirat. Budapest, 2009

 

Hallgassa meg online

 

 

Hírek

chevron left
chevron right
Design by WEBORIGO