Gyulai vitézek
Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat. Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.
Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat. Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.
A gyulai vitézek már hat hónapja nem kapták meg a zsoldjukat, s emiatt békétlenkedtek. A koszt is egyre soványabb lett, lötyögött rajtuk a dolmány.
Hegedűs János összehívta az elégedetlenkedőket.
– Én azt mondom – szólt hozzájuk –, menjünk követségbe Kercsényi kapitányhoz, és követeljük a jussunkat.
– S ha megtagadja? – kérdezte Beke Pál.
– Akkor majd jól kupán vágjuk – válaszolta Hegedűs, mire a legények jót nevettek.
– Menjünk – bólogattak.
– Kapitány uram, instálom – kezdte Hegedűs –, üres az erszényünk, és három napja nem ettünk egy tisztességes falatot. Fával nem lakunk jól.
A kapitány zordan mordult rájuk:
– Csak itt henyéltek naphosszat, s a király kenyerét ennétek. Mikor voltatok utoljára portyán? – szegezte rájuk szúrós tekintetét. – Mikor szereztetek foglyot, akit aztán jó pénzért kicserélhetnétek? Mikor húztatok karóra török fejet utoljára? Elcsendesedtek a legények, hisz igaza volt a kapitánynak. Jó ideje már csak henyéltek a vár falain belül. Lesütött fejjel elszéledtek.
– Próbáljunk szerencsét – tanácsolta Beke –, hátha sikerrel járunk.
A tanácsot tett követte. Megfújták a trombitát, majd felnyergelték a lovakat.
Másfél száz embernyi csapat állt össze. Egész éjszaka lovagoltak. Átúsztattak a Tiszán, napkeltére elérték a bugaci homokot. Úgy döntöttek, megpihennek, s éjszakára is maradnak. Az egyik halom tetejére őrt állítottak, s lenyergelték a lovakat.
Alig pihentek le, amikor az őr felkiáltott:
– Katonák!
Beke nyomban felszaladt hozzá, és ő is a messzi távolt fürkészte.
– Pogánynak nézem őket, vörös a zászlajuk.
– Hányan lehetnek? – ért oda Hegedűs.
– Öt-hatszázan – becsülte meg őket Beke.
– Túl sokan vannak hozzánk képest. Én azt mondom, lapuljunk meg, míg továbbállnak. Hegedűst erre elfutotta a méreg:
– Azért lovagoltunk ennyit, hogy gyáva nyulak módjára üregbe bújjunk? Itt a jó alkalom, hogy zsákmányt szerezzünk.
– Bolond vagy, János – védekezett Beke. – Túlerőben vannak.
– Hát akkor majd elválik az ocsú a búzától. Elválik, ki a vitéz, és ki nem. Kinek bátor a szíve, amikor belenéz a pogány disznók szemébe!
A tábor is két részre szakadt. Voltak, akik Bekéhez hasonlóan a józan eszükre hallgattak, a többség viszont pont olyan heves volt, mint Hegedűs.
Közben a török felderítők felfedezték őket. Eldőlt a kérdés. Villámgyorsan újra felnyergelték a lovakat, és elindultak a pogányok felé.
– Jézus, segíts! – kiáltották a magyarok.
– Allah irgalmazzon! – üvöltötték a törökök.
Összecsapott a két tábor. Porzott a homok a lovak patái alatt, szisszentek a nyílvesszők, csattogtak a kardlapok.
– Disznó pogányok! Gyaur kutyák! – röppentek az ég felé a szitkok.
A törökök létszámfölénye hamarosan megmutatkozott.
Jóval odébb egy öreg kun legeltette unokájával a barmait. Felfigyeltek a csatazajra.
– Nagyapa, nagyapa! – kiáltotta a legényke. – Nézd! A pogány disznók vágják a mieinket.
Jól látták, hogy a turbánosok sokkal többen vannak.
– Segítsünk nekik!– mondta az öreg.
– De hogyan?
Az öreg kun megvakarta fejét a süvege alatt, miközben mandulavágású szeme ravaszul megcsillant.
Közben a gyulaiak elkeseredetten védekeztek, de tudták, már nem sokáig tarthatják magukat.
– Most aztán belenézhetsz a szemükbe! – kiáltotta Beke a társának, miközben levágott egy pogányt. Hegedűs elszántan küzdött, egyszerre ketten is támadták. Ekkor hatalmas porfelleg közeledett a viaskodók felé. Felnéztek.
A törökök tudták, hogy nincs a közelben másik csapatuk. Azt hitték, erősítés érkezik a magyaroknak. Elbizonytalanodtak.
A gyulaiak kihasználták a zavart, s újult erővel támadtak nekik, mire a törökök teljesen összezavarodtak. Hirtelen jobbnak látták megfutamodni. Hátat fordítottak, s iszkoltak, ahogy csak a lovuk lába bírta.
A magyar vitézek ekkor szemügyre vették a közelgő sereget.
– Vajon kik lehetnek? – találgatták.
Hát, amint közelebb ért a felmentő csapat, akkor látták, hogy nem katonák, hanem egy csorda marha vágtat feléjük. A csalafinta kun meg a fia hajtotta őket a megmentésükre. Elkapták az öreget, és hangos éljenzések közepette a levegőbe dobálták.
– Éljen! Éljen! – harsogott a bugaci puszta.
Miután kiujjongták magukat, körbenéztek a csatatéren. Temérdek pogány feküdt mindenütt, jó néhányan csak megsebesültek. Számba vették a saját veszteségüket is. A csapat fele, 75 jó magyar vitéz odalett.
– Hegedűs, Hegedűs! – kiáltozta torkaszakadtából a csupa vér Beke. – Élsz?
– Élek… – jött az alig hallható válasz két török alól –, de már csak alig. Beke odaugrott, lehúzta róla a törököket, és talpra rángatta félholt pajtását.
A vitézek összeszedték halott bajtársaikat, s az elesettekhez méltón elföldelték őket. A közeli ligetből fákat vágtak ki, leszúrták a sírokhoz, s teletűzdelték az ellenség levágott fejével.
A sebesültek között volt a törökök parancsnoka, egy vajda.
– No, ezért szép pénzt fizetnek majd – mosolygott fáradtan Hegedűs. – Látod, én megmondtam, hogy támadjunk.
– Meg, az öregapád térde kalácsát – s azzal Beke jól hátba vágta bicegő pajtását.
Esztendő sem telt, s a gyulai vitézek hőstettét megénekelték a históriások:
„Emlékezzünk az király végházárúl, Körös mellett az Vég-Gyula várárúl, Vég-Gyulában gyulai vitézekrűl…”
A legenda forrása
A fejezetben eredeti forrásból származó szöveget használtak fel lerövidítve, néhol kiegészítve, kiszínezve.
Forrás: Cantio de militibuspulchra / Szép ének a katonákról – 1561
Hallgassa meg online