Harminc tó
Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat. Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.
Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat. Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.
A huszárok csendesen hevertek a parázsló tűz körül. Néha dobtak rá egy-egy száraz ágat, hogy ne aludjon ki végleg. A tavasz lassan nyárba fordult, de az éjszakák még hűvösek voltak. A távolban bagoly kuvikolt, egyéb zaj nem törte meg a csöndet.
Korán volt még az alváshoz. A harminc huszár aznap nem bukkant törökre, akivel öszszemérhette volna a szablyáját, így el sem fáradtak nagyon. Különösen Fülöp és Jakab volt izgatott, mert a parancsnok megengedte, hogy másnap, az itatás idejében, hazalátogassanak a szülőfalujukba, amely itt volt a környéken. Egyszer csak megszólalt a kapitány:
– Ádám, azt meséld el, amikor magától elsüllyedt a templom. Ádám is a környékről származott. Ereiben kun vér csörgedezett, le sem tudta volna tagadni: barna bőre, mandulavágású szeme rögtön elárulta. A legény egy ideig kérette magát, aztán mégis belekezdett:
– Még az öregapám mesé’te, annak meg az ő nagyapja. Hogy hol történt a dolog, arra már nem emlékeztek. De valahol errefelé volt egy falu, templomos. Merthogy akkoriban, amikor jöttek a kutyafejű tatárok, nem minden falunak volt ám temploma. Úgy volt, hogy a veszedelem elől, ahol tudtak, mocsárba, ingoványba bújtak a népek, ahol meg nem, ott a templomba.
Ennek a falunak a környékén volt egy lápos rész, az emberek oda menekültek, amikor hírét vették, hogy közeleg a tatár. Az asszonyok sírtak-ríttak, hogy mi lesz a házakkal, a szép templomukkal, mind felperzselik a kutyafejűek. A férfiak csitították őket, hogy örüljenek, legalább az életük megmarad. De a tatár csak nem jött, a nádasból nem láttak füstöt, nem hallották a szalmatetők ropogását. Nem győztek tovább tétlenül ücsörögni, egy legényt elugrasztottak, hogy nézzen körül. El is ment, de hamar visszatért.
– Na, mondj már valamit! – biztatták az emberek.
– Tatárnak nyoma sincs, de a templomnak sincs!
Mikor visszatértek a faluba, eltátották a szájukat. A házak sértetlenül álltak, a templom azonban szőrén-szálán eltűnt. Mintha soha nem is létezett volna. Az emberek hányták magukra a keresztet, néhányan imádkozni kezdtek. Aztán a legidősebb megszólalt:
– Tudjátok, mi történt? A templom magától elsüllyedt. Elsüllyedt, hogy ne mutassa az irányt a falu felé a kutyafejűeknek. Így védtek meg minket az égiek!
S mintha csak az öreg szavait akarná igazolni, egyszer csak megszólalt a harang – a föld alól… Ádám elhallgatott, s néhányan azon töprengtek, vajon igaz-e a történet. Aztán a parancsnok kijelölte az őrséget, a többiek pedig nyugovóra tértek. Szükség is lesz az erejükre, másnap megütköznek a pogánnyal.
Hamar reggel lett. A huszárok fázósan dörgölték elgémberedett tagjaikat, aztán felnyergelték a lovakat, és nyeregbe szálltak.
Nem sokat haladtak, mikor a távolban feltűnt Fülöp és Jakab szülőfalujának templomtornya. Felcsillant a két legény szeme. Ekkor az egyik felderítő vágtázva közelített a kis csapat felé, s már messziről kiabálta:
– Pogányok! – s mutatta az irányt. S a távolban már valóban lehetett látni, ahogy a török lovak patái felverték a port.
– Hányan? – kérdezte izgatottan a kapitány.
– Pontosan nem tudtam kivenni, de biztos, hogy többen, mint mi.
– Nem számít – döntött rövid habozás után a parancsnok.– Készüljetek, megütközünk velük! – adta ki a parancsot.
Napok óta hiába kóboroltak, ellenségnek még a nyomát sem látták, s hamarosan vissza kell térniük Egerbe. Itt a jó alkalom, hogy bizonyítsanak. A pogányok valóban többen voltak, de hogy ennyivel, azt a legmerészebb álmukban sem gondolták volna. Erre vonult ugyanis a törökök egyik hadteste. S pont az, amelyikkel a szultán is utazott.
A török nagyúr egy fa alatt ült díszes szőnyegén. Éppen végzett a reggeli imával, és a szokásos kávéját iszogatta, amikor jelentették neki:
– Felséges padisah – kezdte a török basa, miután a szultán megadta az engedélyt a szólásra. – A távolban egy csapat hitetlent láttak felderítőink. Mi legyen velük?
– Mind egy szálig vágjátok le őket! De gyorsan! Nem szerezhetnek tudomást arról, hogy én is itt vagyok – s azzal elbocsátotta alattvalóját.
Közben a kis magyar csapat kivont szablyákkal elszántan vágtázott a törökök felé. Amikor közelebb értek, döbbenten látták az ellenség létszámát. Egy egész hadsereg vonult a szemük előtt. Lehetetlen volt már észrevétlenül visszafordulniuk. A kapitány azt is látta, hogy egy nagyobb létszámú csapat kivált a vonulók közül, és sebes vágtával közeledik feléjük.
– Vissza, vissza! – kiáltotta teli torokból. A huszároknak nem kellett kétszer mondani. Megfordították lovukat, és eszeveszett vágtába kezdtek.
Hamarosan feltűnt előttük Fülöp és Jakab szülőfalujának templomtornya.
– Kapitány úr – próbálta túlkiabálni a vágtázó lovak zaját Fülöp –, ez nem jó irány!
– Akkor merre?
– Arra, ni – s a legény másik irányba biccentett. Jakab értetlenül nézett pajtására.
– Arra az ingovány van, hisz te is tudod. Elnyel mindannyiunkat…
Aztán belenézett társa szemébe, és mindent megértett. Csak ennyit szólt: – Az elsüllyedt templom… – aztán a hangját elnyelte az őrült vágta.
Fülöp tudta jól, hogy a pusztában nincs hová bújni, s a tengernyi pogány így is, úgy is végez velük. De legalább a falujukat megmentheti.
Ahogy az ingoványos talajra értek, már csak lépésben tudtak haladni. A kapitány rájött, hogy nincs menekvés. Előttük a mocsár, mögöttük a török. Kiadta a parancsot:
– Szóródjatok szét, és annyi pogányt csaljatok magatok után, amennyit csak tudtok! Vesszen belőlük minél több!
Akkor már mindannyian tudták, hogy számukra sincs menekvés.
A harminc huszár így csalta maga után a török csapatot, hogy azok ne szerezzenek tudomást Fülöp és Jakab falujáról.
Úgy süllyedtek el az ingoványban, mint Ádám meséjében a templom: önszántukból. Beszélik, hogy később harminc tó lett azon a helyen. S még azt is mondják: az égiek így emlékeznek a harminc bátor huszárra.
Harminc tó: Valamelyik harc során menekülniük kellett a huszároknak a fülöpjakabi vidéken, ahol a csata volt. De hogy a falu lakosait mégis megvédjék, belovagoltak a láposba, maguk után csalva az ellenséget. Így a 30 huszár és az üldözők is odavesztek. Innen a harminc tó elnevezés, amely őrzi a 30 huszár emlékét.
Szultánfa: A fa alatt pihent meg a török szultán. Sajnos a legutóbbi erdőtűz elpusztította.
Elsüllyedt templom: Az elsüllyedt templom harangjának sokáig hallották a hangját. A még meglévő köveket elhordták az építkezésekhez.
Forrás: Fülöpjakabi történetek gyűjteménye (Kovács Márta)
Hallgassa meg online