Ordasok

Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat.  Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.

Ordasok

Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat.  Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.

Az emberek békésen éltek a faluban, amelytől nem messze a Duna kanyargott. Hallani lehetett néha a nád susogását, a folyó zúgását. A halászat és a vadászat jó megélhetést biztosított a falu népének, csak a nádasban tanyázó ordasok jelentettek veszélyt, mert néha még az emberre is rátámadtak. 
Aztán rosszabb idők következtek, amikor már nemcsak a toportyánoktól kellett tartani, hanem a kutyafejű tatároktól is! Rémisztő hírek kaptak szárnyra: közeleg a rettenetes mongol had, hogy romlásba döntse az országot. 


Várak építésére már nem volt idő. Biztos erődítmények hiányában pedig csak az emberekben lehetett bízni. A király elrendelte, hogy a Duna menti faluból is ki kell jelölni 13 lovas csőszt, akik a szekszárdi monostor szolgálatában hozzák-viszik majd a híreket. 


A faluban Mika volt a legügyesebb lovas, és nagy vadász hírében állt. Háza farkasirhákkal volt tele, az ordasok agyarait pedig bőrszíjra fűzve hordta a nyakában. Több férfinak volt hasonló talizmánja, de egyikén sem volt annyi agyar, mint Mikáén. Az ő feladata lett a többi csősz kijelölése. 
– Emberek – állt ki a templom elé –, hallottátok, hogy Béla királytól milyen megtisztelő feladatot kapott a falu férfinépe. Tizenhárom emberre lesz szükség, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Ki jelentkezik a feladatra? 
– Én, én…! – visszhangzott az egész egybegyűlt sereglet. 
– Mit gondolsz, miért állunk itt? Tán misére jöttünk? Szavait hangos nevetés kísérte, Mika is elmosolyodott. 
– Ezt már szeretem – mondta –, de csak tizenhárom emberre van szükség. 
– Hogy válasszuk ki? – kérdezte egy Hoya nevezetű nagydarab legény. 
– Lovagolni mindegyikünk tud. – Én azt mondom – vette át a szót Ipos –, az álljon közénk, aki már ejtett el ordast – mondta, s közben megsimogatta az agyarakból fűzött nyakláncát. 
– Úgy van! – lépett ki Tonka, az ő nyakában is ott volt a lánc. 
– Döntsön a vadászérdem! 
– Helyes, helyes…! – kiáltotta a többség
Számba vették a láncokat. Tizenkét férfiember nyakát díszítette. Volt, aki annyi fogat fűzött fel, hogy megszámolni sem lehetett, s volt, akién csak egy árválkodott. 
– Még egy csőszre szükség van 
– fordult Mika a többiekhez. 
– Aki a leggyorsabban hoz egy fogat, az lesz a tizenharmadik. A férfiak erre szétszéledtek, ki íjért ment, ki csak kést vitt magával. Nyna, egy fiatal legényke ért vissza legelőször. 
– Ez jó lesz? – kérdezte lihegve, s ledobott a válláról egy hatalmas farkastetemet. 
– Jó bizony! De ez szép példány, öcsém! – mondta elismerően Mika. – Te vagy a tizenharmadik! Ezzel aztán össze is állt a hírvivők csapata, és elkezdték a szolgálatot.
A tatárok már a nyugati országrészt dúlták. Várható volt, hogy hamarosan elérik a Duna vonalát. A csőszök állandóan nyeregben ültek, s árgus szemekkel figyelték a vidéket. Ha volt valami jelentősebb esemény, vágtatva vitték a híreket. 
– Holnapután ideérnek – lihegte Ipos a nyeregből. – Portyázva fosztogatnak. Néhány felderítőjük meglátott és üldözőbe vett, de sikerült egérutat nyernem. Ha szerencsénk lesz, azok jönnek, akik Kalocsát is felégették. Nincsenek túl sokan, tán lehet esélyünk ellenük. 
Az emberek már korábban összekészítették a motyójukat, reggel pedig az asszonyok és a gyerekek elvonultak a nádas biztonságába a jószággal együtt. Az ingovány védelmében már csak a házukért aggódtak. A halászok és a csőszök nekiálltak szervezkedni. 
Késő délután tűnt fel az első csúcsos süvegű lovas. Óvatosan lépdelt, s alaposan körbenézett. Aztán jelt adott, s hamarosan a többiek is csatlakoztak hozzá. Miután meglátták az üres falut, a parancsnokok tanácskozni kezdtek. Az egyik katona fáklyákat gyújtott, hogy felégessék a szalmatetős viskókat. 
Ekkor azonban morgó, vicsorgó hangokat hozott magával a szél. A tatárok ledermedtek, s árgus szemekkel figyelték a nádast. Hamarosan megjelent az első ordas, majd több is követte. Egy egész falka. Majdnem bekerítették a falut. 
A csattogó agyarak láttán a tatárok bátorsága az inukba szállt, nyeregbe pattantak, és fejvesztve elvágtattak. 
A legelöl lépegető farkas lassan két lábra állt. Mika volt az. Hátára farkasbőrt terített, arcát is az takarta. A többiek is sorban felálltak: Hoya, Nyna, Bonchoy, Mocou, Guta, Tonka, Zotor, Endre, Ludwen, Buta, Miclous és Ipos. Majd felállt a többi farkas is, vagyis a halászok.
Örömükben, amiért megmaradtak a házak, a férfiak egy tölgyfát ültettek, hogy örökké emlékezzenek a csalafinta ordaskalandra. 
A kis tölgy lassan növekedett. Törzse egyre vastagabb lett, ágai is szépen terebélyesedtek. Túlélte a törököket, majd a rácdúlást is. Sőt, ha hinni lehet a szóbeszédnek, még II. Rákóczi Ferenc is megpihent a 20 méteres faóriás alatt, amikor arra vitt az útja. Érdeklődve hallgatta a helyiek meséjét a fáról, s közben megsimogatta farkasbőr kacagányát. 
A falusiak a tölgy köré temették halottaikat, hisz ennél szebb fejfát nem kaphatott volna senki. Az öregek gyakran mondogatták:
 – Majd kivisznek engömet is a tölgyfa alá…

 

A néphit szerint Ordason sok farkas tanyázott. Ordas történetét illetően a legkorábbi írásos anyag 1239-ből való. Ezen oklevél IV. Béla király 13 főt lovas csősz (hírvivői) szolgálatra rendelt, hogy a szekszárdi monostornak szolgáljanak. A hírvivők neveit is pontosan ismerjük: Hoya, Nyna, Bonchoy, Mocou, Guta, Tonka, Zotor, Endre, Ludwen, Ipos, Buta, Mika, Miclous. A temető mellett áll egy hatalmas tölgyfa. A legenda szerint II. Rákóczi Ferenc is megpihent alatta. Magassága 20 m, kora a hagyomány szerint 700 év. A fa szinte eggyé vált a temető fogalmával. Sokszor mondják az öregek: „Majd kivisznek már engöm is a tölgyfa alá.”
Forrás: Ordas helytörténete www.ordas.hu

 

Hallgassa meg online

 

Hírek

chevron left
chevron right
Design by WEBORIGO