Mayossa
Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat. Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.
Mire jók a régi történetek, a legendák, anekdoták, a mesés emlékezet újra felfedezett szilánkjai? Nem kevesebbre, minthogy általuk megértsük önmagunkat. Az itt következő, gondos munkával összegyűjtött Bács-Kiskun megyei legendák nem történelemhű feljegyzések, hiszen a legtöbbjük mesés elemeket is őriz, valahogy mégis sokkal többek annál: őseink lelkébe nyújtanak betekintést, és ezáltal segítik megérteni önmagunkat, feltárva létünk gyökereit.
Hosszú volt az út, elképzelhetetlenül hosszú, míg a kunok elérték a magyarok földjét. Sok idős emberüket elvesztették a vándorlás alatt, de legalább ugyanannyi újszülöttel gyarapodtak. Amikor megérkeztek, a király írástudó deákjai lajstromba vették név szerint a kun családokat, s még a nevek jelentését is feltüntették:
Kömpöc – lószerszám díszes csüngője
Bodoglár – ágak
Tázlár – tar, kopasz
Csólyos – halom, rakás
Orgovány – orgonás
Balota – balta
Bócsa – gazdag
Szank – madárürülék
Harka – vezér
A deákok a nevek jelentésén jót derültek, de aztán amikor meglátták Kötönyt a szarvas hátán, lehervadt arcukról a gúnyos mosoly. Bizalmatlanul méregették a medvét és a farkast:
– Uram-atyám – dünnyögték –, ezek nem csak a füstös jurtáikat hozták magukkal…
A vármegye emberei elkezdték a kun családok letelepítését. Egy-egy magyar falu mellett jelölték ki a szállásterületüket, s csak remélték, hogy a kunok letelepedése nem jár majd túl sok bonyodalommal. A falvakban izgatottan várták az idegen nép érkezését. Rengeteg rémhír terjengett róluk: „pogányok, vért isznak, rosszabbak még a tatároknál is”.
Az emberek nem tudhatták, mire számítsanak, minden faluban, minden utcafordulón erről folyt a szó. A fiatal leányt, aki a mezőről tartott hazafelé egy csokor virággal, nem érdekelte az üres fecsegés. Amikor elhaladt egy-egy trécselő csoport mellett, az emberek elhallgattak, és tisztelettudóan meghajtották magukat. A leány néha az orrához emelte a virágcsokrot, mélyet szippantott a friss illatból.
Belépett a templomba, a csokrot az oltárra helyezte. Nem vette észre a papot, aki a sarokban térdepelt.
– Virág – szólt rá az atya –, te meg mit csinálsz? Ma nincs mise.
– Nem a misére hoztam.
– Hát akkor?
– A kunoknak – mosolyodott el derűsen a leány.
– A kunoknak? – A vendéget méltón illik fogadni, nem?
A pap megcsóválta a fejét, s folytatta a buzgó imádságot.
Virág mindig is bolondos természetű volt, talán ezért szerette mindenki. Pedig az urakat nem mindig kedvelte az egyszerű nép. Ameddig a szem ellátott, a leány apja birtokolta a földeket, falvakat. Délutánra az egész falu összecsődült. A templom előtt álltak, s némán várták a kunok érkezését. Döbbenten figyelték a szarvas hátán lovagló fiatal legényt és a körülötte lévő állatokat.
– Pogányok – suttogták egymás között.
Virágnak azonban felcsillant a szeme, amikor meglátta a szarvas hátán lovagló fiút szokatlan kísérői körében. A lány tekintetében gyúlt csillagot talán még a vak sámán lelke is látta Kumánia hóval borított hegyei között…
A kunok letelepedése nem ment úgy, mint a karikacsapás. A bevándorlók nehezen szokták meg, hogy legelő állataikat ne a parasztok megművelt földjeire hajtsák. Azok meg bizalmatlanul méregették az állig felfegyverkezett lovasokat, akik a legtöbbször fütyültek a kijelölt mezsgyére. Munka közben a férfiak keményebben szorították a vasvillák nyelét és a cséphadarók szárát.
A kunok el sem tudták képzelni, hogyan lehet azokban a földbe süllyesztett veremlakásokban élni, hiszen ott még levegőt sem tud venni az ember. Ahogyan azt sem, mit keresnek minden vasárnap abban a magas tornyú házban, amelyiknek kereszt van a tetején. S a harang zúgásától meg lehet süketülni, azt meg végképp nem értették.
Az udvarház nyitott ablakán beszökött a lágy szellő s magával hozta a mező illatát. Virág szeméből egyből kiröppent az álom. Kinézett az ablakon, s látta, hogy nyüzsög a falu népe. Két paraszt kapával a vállán dolgozni indult a földekre. Egy asszony ökröt vezetett kötőféken. Az atya a templomajtóban a vármegye emberével vitatkozott. Egy osztagnyi lovas katona poroszkált az úton, járőröztek.
Virág aztán a távolba nézett. „Arra van a kunok szállása” – gondolta. Felöltözött, és elindult a mezőre virágot szedni.
– A kunokkal azért vigyázz! – kiáltott utána az anyja, de Virág ezt már nem hallotta. Ha hallotta is, nem foglalkozott az intelemmel.
Bár a kunok már egy ideje itt voltak, ő még nem találkozott eggyel sem. Messziről ugyan látta őket, mikor a templom előtt elvonultak, de azóta sem tudta megnézni őket közelebbről. Pedig nagyon kíváncsi volt. Különösen a szarvasbika hátán vonuló fiúra, akit nem tudott kiverni fejéből.
Amíg ezen ábrándozott, összegyűlt egy csokornyi virág a markában. Ahogy újabb szálért nyúlt volna, egy farkast pillantott meg nem messze a fák alatt. Rögtön tudta, hogy ez az állat a kun fiú kísérője. A farkas elindult felé. Óvatosan lépdelt, néha beleszagolt a levegőbe. Virág mozdulatlanul állt, és furcsamód semmi félelmet nem érzett. A farkas egyre közelebb ért, s egyszer csak ott állt a lány előtt. Virág lassan kinyújtotta a kezét, s mint ahogy a kutyákkal szokta, hagyta, hogy a farkas megszagolja. Az megnyalogatta a kezét, megcsóválta a farkát, majd leült elé a földre.
Ág reccsent, s feltűnt az állat gazdája. Kötöny és Virág ott állt szemtől szemben. A fiú mondott valamit a farkasnak, mire az lefeküdt a földre.
Ezután a leányhoz szólt a saját nyelvén:
– Ne félj, nem bánt.
Virág ugyan nem értette az idegen szót, de tökéletesen tisztában volt azzal, mit mond a másik.
– Nem félek – válaszolta, azzal lépett egyet előre, és átnyújtotta a csokrot.
Kötöny csak nézte a virágot, de nem nyúlt feléje.
– Ez sem bánt – szólt mosolyogva a leány, s ahogy a fiú belenézett a szemébe, szinte elvakította a ragyogása, és egyszerre úgy érezte, tűz lobban föl a bensőjében. Fülében ott vijjogott Sasistennő hangja: „A magyar lánynak olyan a tekintete, mint a tűz. Benne megleled mindazt, ami benne van a táncban, s most már benned is megvan…”
Önkéntelenül nyúlt a csokorért…
A jóslat beteljesült, a tatárok elindultak a nyugati világ meghódítására. Felégettek mindent, ami útjukba esett, csak pusztaság, füst és hamu maradt utánuk.
A király feje azonban nem csak a közeledő kutyafejű had miatt fájt. A magyar urak már kezdettől fogva rossz szemmel nézték a kunok letelepítését. Egyáltalán nem volt ínyükre, hogy a pogányokra nem vonatkozott az adózás törvénye, és hogy csak a király rendelkezett felettük, sőt a csaknem tízezer főt számláló hadseregük is kizárólag az uralkodónak engedelmeskedett.
A magyar urak összefogtak, és Pesten megölték a kunok fejedelmét. A kun szállások ettől teljesen felbolydultak. Zúgtak-búgtak, és nyílhegyeiket élesítették. Egymás között lovas futárok vitték a híreket. A kilenc bej Harka jurtájában gyűlt össze tanácskozni. Tázlár kopasz feje vöröslött a dühtől.
– Ekkora gyalázatot! – füstölgött. – Megérdemelnék, hogy kardélre hányjuk mindnyájukat.
– Pusztítsuk el az összes magyar falut! – kiáltotta fejszéjét lóbálva Balota.
– Igen! Igen! – helyeselt lelkesen Bócsa és Bodoglár.
Nehezen tudtak lenyugodni. Harka szerette volna őket lecsendesíteni, de az ő lelke is háborgott.
– S mi az északi szállások véleménye? – kérdezte Csólyos.
– Ők azt mondják, hogy vonuljunk ki az országból – válaszolta Harka –, s hagyjuk magukra a magyarokat. Egyék meg, amit főztek.
– Egyék! – helyeselt Orgovány.
– Úgy bizony! – bólintott Kömpöc is.
Harka ekkor csendre intette az összegyűlt bejeket. Azt javasolta, vonuljanak vissza, és később folytassák a tanácskozást. Ő maga hátrament, hogy szót váltson Kötönnyel.
Habár a fiúnak még nem volt szava a bejek tanácsában, tudta az apja, hogy Kötönyt az istenségek megáldották, és ifjú kora ellenére sámáni képességei vannak. Szerette volna kikérni a véleményét.
A vezérekhez hasonlóan Kötöny is érezte lelkében a medve támadásra kész erejét, de a bagoly a fejében huhogott, és a róka is vakkantott néhányat.
– El kell hagynunk az országot – szólt megfontoltan.
– A családok külön-külön eldöntik, hogy a falusiakon bosszút állnak-e a fejedelem csúfos haláláért, vagy békében távoznak… Aztán közösen keresünk egy helyet, ahol kivárjuk, mit tartogat számunkra a jövő.
Mikor Kötöny előadta a tanácsban a javaslatot, a bejek helyeslően bólogattak, s végül ebben maradtak. Reggel elbontják a szállást, és déli irányban kivonulnak az országból.
Virág apjának udvarházában hasonló megbeszélés zajlott. A földesúr a vármegye embereivel tanácskozott.
– Mostanra már mindenki tudja, mi történt a kun fejedelemmel – mondta a király futára.
– Most az a kérdés – vette át a szót István úr –, hogy mit lépnek erre a kunok. Szerintem készüljünk fel a legrosszabbra.
– Arra gondol kegyelmed – kérdezte a rend fenntartásával megbízott kapitány –, hogy boszszút forralnak?
– Meglehet… Virág a fűben hasalt, és a nyitott ablakon keresztül hallgatta a férfiak beszédét. „Tényleg… – gondolta –, mi lesz most?”
Estére már kétszer annyi katona állt készenlétben. A falusiak szemére nem jött álom. Ha a kunok készülnek valamire, biztos, hogy az éj leple alatt teszik. Az udvarházban is virrasztottak. A fehérnép imádkozott, a férfiak felfegyverkezve várakoztak.
Lassan virradt meg, a hold mintha ólomlábakon járta volna szokásos útját. Reggel a kapitány vágtatva érkezett az udvarházhoz.
– Elvonult a szállás – jelentette megkönnyebbülten.
Nem minden falu volt azonban ilyen szerencsés. Sok helyen égő nádtető ropogására ébredtek, és a kunok a népet sem kímélték. Íjaikat a bosszú feszítette, csak úgy röpködtek sziszegő nyílvesszők. Hanem az emberek még fel sem ocsúdtak a kunok bosszújából, már a tatárok nyilai repkedtek felettük. A magyar sereg Muhinál odaveszett, szabad prédává vált az ország. A király is épphogy csak túlélte a csatát. Délen keresett menedéket.
István úr nem volt ilyen szerencsés. A király oldalán harcolva egy kopja végzett vele, és embereinek nagy része is odalett.
Miután megkapta a szomorú hírt, a ház asszonyának nem maradt ideje a gyászra, a tatárok már a környéket dúlták.
A nép a templomba menekült. A kis szentély tetejére állatbőröket terítettek, alaposan meglocsolták vízzel, hogy ne fogjon olyan könnyen tüzet.
A férfiak kiegyenesítették a kaszát, marokra fogták a vasvillát, úgy várták a pogányokat.
Édesanyjával és a cselédekkel Virág szintén a templomba menekült. Amennyi élelmük volt, mind magukkal hozták, és szétosztották az emberek között. Úr vagy szolga most egyre ment: a foguk egyformán vacogott a félelemtől.
Dél körül járhatott az idő, amikor feltűntek az első vágott szemű lovasok. A parancsnoknak megakadt a szeme az udvarházon. Utasításokat osztogatott, mire néhány katona fáklyát gyújtott, és a szalmatetőkre dobta. A földbe vájt viskók nyomban lángra kaptak.
Pár tatár az udvarház kifosztására indult. Egyik lovas a nyílhegyet a fáklya lángjába tartotta, s amikor az tüzet fogott, kilőtte a templom tetejére.
Közben néhányan kifeszegették a szentély ajtaját, hogy az épületbe hatoljanak. Egy bátor paraszt előreugrott, és a betörő katonát felnyársalta a villájával. Szerencsétlennek több szúrásra nem maradt ideje, számtalan nyílvessző járta át a testét.
A parancsnok bőszen ordítozott, mire még több égő nyilat lőttek a templom tetejére. A nedves bőrök alatt lassan tüzet fogott a fazsindely, a sűrű füst az épületbe hatolt. A katonák kifeszített íjakkal várták, hogy a megrémült nép kitóduljon a templomból.
Ekkor távoli farkasüvöltést hozott a szél. A tatárok felkapták a fejüket.
Nem sokkal ezután királyi agancsú szarvasbika jelent meg egy ifjúval a hátán. A parancsnok értetlenül bámulta a jelenést, de nem volt ideje tovább csodálkozni.
Farkasok bújtak elő a bokrok mögül, és vicsorogva az embereire vetették magukat. Mielőtt parancsot oszthatott volna, egy ordas ráugrott, és átharapta a torkát. Igaz, hogy az íjászok jó néhány vadat leterítettek, de azok csak egyre többen jöttek, a négy égtáj felől egyszerre özönlöttek.
Közben a nép kimenekült a templomból, s a férfiak a farkasfalka segítségére siettek. Egyesült erővel estek neki a betolakodóknak. Hamar eldőlt a csata.
Miután a kilenc kun család felkerekedett és elindult délre, a bolgárok földje felé, Kötöny lelkében nagy csatát vívott a bagoly és a róka: „Menj tovább!” „Fordulj vissza!” „Menj tovább!” „Fordulj vissza!” Végül a fiú fél útról visszafordult. A róka büszkén vakkantott. A sas rá is mordult:
– Már megint csak galibát okozol! Kötöny közben a vágtázó szarvasbika hátáról utasította a farkast:
– Szedd össze a testvéreidet!
Mikor aztán látta, hogy a falka és a falubeliek térdre kényszerítik a tatárokat, fellélegzett.
Hát még akkor milyen hatalmas kő gördült le szívéről, amikor a lángoló templomból előbújtak az asszonyok, és megpillantotta közöttük az ismerős, ragyogó szempárt, amely még a lángok között is a legjobban lobogott. Majd’ megvakult a tekintet tüzétől.
Miután a tatárok elvonultak az országból, a király hívására a kunok visszatértek magyar földre. A Duna és a Tisza között együtt próbálták meg felépíteni a romokat. A kun fiú és a magyar leány egymáséi lettek – ahogy azt az istenségek megjövendölték a máglya tüzében.
Amikor elsőszülött gyermekük megszületett, Kötöny megkérdezte:
– Hogy nevezzük el? Virág egy pillanatig sem gondolkodott:
– Atyám ősei után kapja a Mayossa nevet…
Forrás: Kiskunmajsa néveredete, Mayossa Hagyományőrző Egyesület neve
Csík Antal: Majsa története
Hallgassa meg online