Érsekhalmi Földvár

Hajós-Nemesnádudvar-Sükösd vonalában, a Duna egykori ártere fölött ÉK-DNY irányban 20-25 m magas, többnyire meredek löszpart húzódik. A magaspart a természet erői által több különálló részre tagolódik. E területek egyikének szélén, a ma közigazgatásilag Érsekhalmához tartozó Hildpusztán található a vatyai kultúra legdélebbre fekvő ismert földvára.

A hely a hajósi németség körében Vawantschana Bearg (jelentése: Elátkozott hegy vagy Elvarázsolt hegy, kiejtése: fảvancsảnả beảrg) néven ismert, és bizony hátborzongató történeteket mesélnek róla:

„Valahol Hajós és Nádudvar közt a Bajai úton van egy völgy, és az a hegy, ami attól Hajós felé van, az az Elátkozott hegy. A régi öregek Elátkozott hegynek nevezték. Azt tartják róla, ha telihold ragyogja be az éjszakát, és a hold sugara éppen megvilágítja a hegyet, akkor a lomha hegy megmozdul, pontban éjfélkor kitárja hatalmas kapuját, és felcsillantja a mélyén rejlő temérdek kincset. Havonta egyszer és csak pár percre. Mert ha a holdfény tovahalad, a hegy újra bezárul.
Van ennek a hegynek egy titokzatos kapuja. Nem nyitja sem emberi kéz, se varázsszó. Egyedül az nyitja, ha a kulcslyukon egy hat éves kisgyermek kivájt szemeit dobják be. Akkor kipattan a zár, megnyílik a kapu, és a hegy megmutatja a mélyén rejlő kincset.

Aki letéved oda, mindenféle kincset markolhat össze. De jaj neki, ha mohóságában elfeledkezik az időről, és nem távozik időben a kincsekkel. Mert ha a hold fénye tovasuhan a kaputól, akkor a hegy örökre magába zárja.

Csakhogy az a kapu eddig még sose nyílt ki, mert eddig nem akadt még senki, aki gyermekének szemét a kincsért feláldozta volna. (Mendler Ferencnétől /1919/ gyűjtötte Schőn Mária).

A vár első kutatói Bándi Gábor, Kovács Tibor és Petres Éva voltak 1958-ban. Ők határozták meg a hildi földművet a vatyai-kultúra legdélebbi erődítményének. Később Deli Ferenc érsekhalmi tanító foglalkozott a településsel és a földvárral. A környékbeli földmunkák és természetes löszfal omlások után rendszeresen összeszedte az előkerült leleteket. A begyűjtött anyag részben a bajai, részben pedig a kalocsai múzeumba került. A várat 1978-ban Nováki Gyula, 1990-ben pedig egy megyei földmérő mérte fel. A vár első hiteles régészeti feltárása 2010- ben történt: Mészáros Mónika régésznő a helyiek bejelentésére szállt ki leletmentésre.

A középső bronzkori földvár igazi felfedezését Deli Ferenc tanárnak köszönhetjük, aki példaértékű kapcsolatot kiépítve a bajai múzeum régészével, Kőhegyi Mihállyal, folyamatosan gyűjtötte a területre vonatkozó adatokat és szorgalmazott kisebb – sajnos javarészt még feldolgozatlan leletmentéseket – Érsekhalma környékén.

Földvárak
Földvár szavunk ugyanúgy mesterségesen alkotott szó, mint a kunhalom kifejezés, bár már a középkor óta feltűnik a történeti forrásokban, településnevekben (Dunaföldvár, Tiszaföldvár). A XI-XII. században a latin civitas, a XIII. századtól pedig a castrum szó jelölte a gyakran hatalmi központként is működő védműveket, tekintet nélkül azok építőanyagára. Szórványosan előforduló magyar nevükön pedig várnak említik őket (Wolf, 2010). A természetvédelmi törvény hatálybalépése óta ex lege – azaz a törvény erejénél fogva védett – országos jelentőségű védett természeti területnek minősülnek.

A Duna-Tisza közén létesült földvárak azonosítása vidékünkön egyszerű terepszemlével nehézkes feladat. Természetesen itt is utalhatnak a meglévő terepformák az egykori védművekre, de mivel szinte kivétel nélkül intenzív földművelés alá eső területen helyezkednek el, az egykori árkok mára betemetődtek, a sáncok pedig lassan leomlanak a környező terep szintjére. Számos épített domborzati elem (egykori árok, sánc) mára kizárólag a légifotózás révén azonosítható, márpedig a természetvédelmi oltalom egyik kritériuma az azonosíthatóság, a terepen domborzati formaként megjelenő tájelem. Ezen túlmenően a régészeti gyakorlat elkülöníti a tell települések, a neolit körárkos rendszerek, bronzkori és vaskori erődített telepek, a római ellenerőd rendszer, a középkori udvarházak vagy pl. a török kori palánkvárak kategóriáit.