Még Mária Terézia császárnő idején történt, hogy nagy eseményre készült Majsa: magát a váci püspököt várták. A plébános úr a közelgő ünnepet már hetek óta hirdette a vasárnapi mise után. Dörgő hangon hívta fel a hívek figyelmét arra, hogy a nagy hatalmasságú urat méltón fogadják.
A tanítót bízta meg azzal, hogy az emberek idejében felsorakozzanak a köszöntésre a nagy napon, nehogy aztán egymagában ácsorogjon a sekrestye előtt a neves vendég. Mit szólna, ha egy árva lélek sem fogadná?
Vakarta a fejét a tanító, de semmi okos nem jutott az eszébe. Aztán a Jóisten csak megsegítette, s egyik éjjel megálmodta a megoldást! Reggel sietett a gyerekekhez, hogy elmagyarázza, hogyan kell majd csatárláncba állniuk, hogy szájról szájra továbbadják a vendég érkezésének hírét.
Az emberek egész héten buzgón készülődtek. Feldíszítették a házukat, sokan le is meszelték, lássa a püspök úr, tisztességes népek élnek errefelé. A kerítésekre virágfüzéreket aggattak, s a nevezetes nap reggelén ünneplős gúnyájukat öltötték magukra. A férfiak hegyesre pödört bajusszal, csoportosan álldogáltak, s titkon elővették a pálinkás butykost. Az asszonyok házról házra jártak, izgatottan trécseltek. 
A gyerekek csatárláncba álltak. A tanító a legidősebbeket állította előre, a falu határába, a sor legvégére pedig a legkisebbeket. Ők szólnak majd a harangozónak, hogy időben húzza meg a harangkötelet.
A nagyobb fiúk fürkészve lesték a messzeséget, mikor porzik fel az út a hintó nyomán. A nap erősen tűzött, emiatt egy idő után beálltak az utat szegélyező eperfák árnyékába. Kis idő múlva le is csücsültek a földre. 
Nagy Jancsi egy idő után elunta a tétlen ücsörgést, felmászott az eperfára madártojást csenni. A többiek is találtak maguknak elfoglaltságot: ki sóskát gyűjtött az árokparton, ki meg hangyabolyt keresett a réten. 
Egyszer csak az eperfa tetejéről felkiáltott Nagy Jancsi:
– Oda nézzetek, egy tüskös!
S valóban, egy sündisznó ballagott át az úton. A többi gyerek is lelkesen kiabálni kezdett:
– Ott a tüskös! Ott a tüskös!
Akik távolabb álltak, azt hitték, a püspök úr érkezik, mert úgy hallották: „Itt a püspök! Itt a püspök!” Rögtön tovább is adták, szájról szájra.
Futótűzként terjedt a hír. Végül a harangozó is meghallotta, s indult nyomban, hogy meghúzza a harangot. Csengett-bongott a majsai nagyharang, vidáman adta a falu népének tudtára: 
„Készülődjetek, mindjárt megérkezik a nagy tiszteletű püspök úr!”
Mintha csak maga a Jóisten intézte volna, ebben a pillanatban felporzott az út, és megjelent a díszes hintó a nevezetes vendéggel. Amikor kilépett a hintóból, már ott tolongott az egész falu a templom körül.
„Rendes népek ezek” – gondolta magában a püspök, s elégedett ábrázattal indult az oltár felé, hogy megtartsa a szentmisét.
Kiskunmajsán ekkor húzták meg a nagyharangot először és minden valószínűség szerint utoljára egy sündisznó tiszteletére. Noha a tüskös már régen odébb állt új kalandokat keresni, Majsán azóta is nagy tiszteletben áll, s a gyerekek még mindig lesik, hátha újra felbukkan…